Anne Rice Lestat a vámpír - Első

De minden töprengésem mögött ott rejlett az a riasztó tény, hogy Magnus valamennyiünket
megsemmisíthet, ha elpusztítja Akasát és Enkilt. Valamennyiünkkel végezhet, ha elégeti a királyt
és a királynét, ha úgy tartja kedve, hogy megszabadítsa a világot a gonoszságnak ettől a
formájától, mert elavult, ósdi, haszontalan, vagy legalábbis annak tűnik.
És Akasa és Enkil iszonyata… Mit mondjak erre, hacsak nem azt, hogy rajtam is átcikázott az
első szikrája annak, amit Marius érzett valamikor: hogy én fölébreszthetem őket,
megszólaltathatom őket, megmozdíthatom őket. Jobban mondva azt éreztem a láttukon, hogy
valakinek ezt kellene tennie, és képes is lenne rá. Valaki abbahagyathatná velük a nyitott szemű
álmot.
De mik lennének, ha járnának és beszélnének újra? Egyiptomi ősszörnyek. És mihez
kezdenének?
Hirtelen egyformán csábítónak tetszett a két lehetőség: fölébreszteni vagy elpusztítani őket. Én
meg akartam érteni őket, egybe akartam olvadni velük, de mégis átéltem, mily ellenállhatatlan az
az erő, mely elpusztításukra hajt: hogy egyazon tűzözönben távozzék egész kárhozott fajunk.
Mindkét megoldásban van erő, és van valami diadal a múló idő felett.
– Te nem estél kísértésbe? – kérdeztem fájó hangon. Vajon ők hallották odalent a kápolnában?
Felriadt füleléséből, odafordult hozzám, és a fejét rázta. Nem.
– Még attól se, hogy mindenkinél jobban tudtad, hogy nekünk nincs helyünk?
Újra a fejét rázta. Nem.
– Én halhatatlan vagyok – mondta –, igazi halhatatlan. Őszintén szólva nem tudom, mi az,
ami most megölhetne, már ha megölhetne egyáltalán. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy
tovább akarok élni. Ez magától értetődő. Én vagyok a folyamatos tudat, az az értelem, amire oly
hevesen vágytam valamikor régen, élő koromban. Most is ugyanúgy rajongok az emberi
haladásért. Látni akarom, mi fog történni most, mikor újra odaérkezett a világ, hogy
megkérdőjelezze isteneit. Nincs az az indok, amitől én most behunyjam a szemem!
Megértőén bólintottam.
– Csakhogy én nem szenvedek úgy, mint te. Én már abban a galliai ligetben sem voltam fiatal,
ahol ezzé teremtettek. Voltam azóta magányos, álltam a téboly küszöbén, leírhatatlan
szorongásokat éltem át, de sose voltam egyszerre fiatal és halhatatlan. Többszörösen elvégeztem
azt, aminek te még előtte vagy, és ami nemsokára el fog vinni tőlem.
– Elvisz? De én nem akarok…
– Menned kell, Lestat. Méghozzá nagyon hamar, mint mondtam. Még nem érkezett el az ideje
annak, hogy itt maradj velem. Ez az egyik fontos dolog, amit mondanom kell neked, te pedig
hallgass rám ugyanolyan figyelmesen, mint eddig.
– Marius, én nem bírok elmenni, nem bírok… – Hirtelen méregbe gurutam. Azért hozott ide,
hogy kidobjon? Eszembe jutott Armand minden intése. Csak az öregekkel van közösségünk, nem
a teremtményeinkkel. És én megtaláltam Mariust! Szó, szó, szó! Távolról sem fejezi ki, amit
érzek, azt a nyomorúságot és az elválás félelmét.
– Hallgass ide – mondta szelíden. – Mielőtt elraboltak volna a gallok, én leéltem egy
emberöltőt, annyit, amennyi akkoriban férfinak adatott. Miután kihoztam Egyiptomból Azokat,
Akiket Őrizni Kell, megint évekig éltem Antiokheiában egy gazdag római tudós életét. Volt
házam, rabszolgáim, enyém volt Pandora szerelme. Volt egy életünk Antiokheiában,
végiggyönyörködtünk mindent, ami történt. És utána maradt még időm más életekre is. Volt
erőm, mint tudod, hogy Velencében is éljem a város életét. Volt erőm uralkodni ezen a szigeten.
Te viszont, mint sokan azok között, kik korán mennek a tűzbe vagy a napra, még egyáltalán nem
is éltél.