Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Azt persze nem tudhatjuk, mi fog történni, ha a régi vallás teljesen kihal. A kereszténység a
pogányság romjain hajtott ki, csak azért, hogy új formát adjon a régi kultusznak. Most talán új
vallás születik. Lehet, hogy nélküle cinikussá és önzővé aljasodna az ember, kinek mindig
szüksége van istenekre.
De az is lehet, hogy valami még csodálatosabb fog bekövetkezni: valóban előre lép a világ, túl
minden istenen, istennőn, ördögön és angyalon. Abban a világban pedig, Lestat, nekünk még
ennyi keresnivalónk se lesz.
Végső soron, mind nekünk, mind a halandóknak, ezek az én meséim csak olyan
haszontalanok, mint minden régi tudás. Lehetnek csodaszépek képei és költészete: megborzongva
ismerünk föl bennük dolgokat, melyeket mindig éreztünk vagy sejtettünk. Elrepíthetnek oly
időkbe, mikor az embernek még újdonság és szenzáció volt a föld, de onnan is mindig vissza kell
térnünk a mostani világba.
És ebben a mostani világban a vámpír sötét isten csupán. A Sötétség Gyermeke. Nem lehet
más. Ha bír is bűvös erővel az emberi lélek fölött, csakis azért, mert az emberi képzelet a primitív
emlékek és be nem vallott vágyak titkos helye. Minden lélek, a te szavaiddal élve, egy Sötétlő
Erdő, hol mindenféle teremtmények születnek és hullnak, hol oly himnuszokat énekelnek és oly
dolgokról képzelegnek, melyeket később el kell ítélni és meg kell tagadni.
Az emberek, ha megismertek, megszerettek bennünket. Most is szeretnek. A párizsiak is
szeretik, amit a Vámpírszínházban mutogatnak nekik.
Azok pedig, kik a báltermekben láttak téged, a bársonyköpenyes, halvány és végzetes
nagyurat, a maguk módján hódoltak lábaid előtt.
Mérhetetlenül izgatónak találják a halhatatlanságot, azt, hogy egy teremtmény ilyen rendkívüli
és gyönyörű, ugyanakkor a körme hegyéig gonosz lehessen, aki mindentudó, minden szenvedély
előtt megnyíló volta ellenére is inkább választja a sötétséget. Talán még kedvük is szottyan
felcsapni buja gonosznak. Olyan egyszerűnek tűnik. Épp az egyszerűségét kívánják meg.
De úgy add nekik a Sötét Ajándokot, hogy ezerből egy nem lesz olyan nyomorult, mint te.
Mivel fejezzem be, hogy ne szítsam tovább legkomiszabb félelmeidet? Több mint
ezernyolcszáz évet éltem, és én mondom neked, az életnek nincs szüksége ránk. Soha nem volt
igazi célom. Nincs helyünk.
14
Marius elhallgatott.
Most először fordította el rólam a tekintetét. Az eget nézte az ablakon túl, mintha a szigetek
hangjaira fülelne, melyeket én nem hallhattam.
– Volna még pár mondanivalóm – szólalt meg aztán. – Fontos dolgok, noha csakis praktikus
jellegűek… – Valami elvonta a figyelmét. – És meg is kell ígértetnem veled egy s mást…
Elnémult, hallgatózott. Arca most nagyon emlékeztetett Akasáéra és Enkilére.
Kérdések özönét szerettem volna rázúdítani, de még inkább szerettem volna megismételni
számtalan kijelentését, mintha akkor érteném meg igazán, ha kimondom őket. Azt hiszem,
összevissza csapongtam volna, ha akkor megszólalok.
Ujjaim hegyét összeillesztve hátradőltem a hűvös brokáttal kárpitozott karosszékben, és csak
néztem magam elé, mintha a mese lenne ott kiterítve, hogy olvassam el. Az járt a fejemben,
milyen igaz, amit a jóról és a rosszról mondott; mennyire elborzadtam és mekkorát csalódtam
volna, ha a keleti szörnyű istenek filozófiájának igazságáról próbált volna győzködni, arról, hogy
büszkélkednünk kellene azzal, amit művelünk.
Én is Nyugat gyermeke voltam, és egész rövid életemben azzal kellett viaskodnom, hogy a
nyugati nem képes elfogadni a gonoszt vagy a halált.