Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Talán majd egy éjszaka, nagy sokára, ha egyszer visszatérsz hozzám, fogok mesélni a többi
halhatatlanról is, kiket ismertem, azokról, kiket az utolsó túlélő istenek alkottak különböző
országokban. Voltak, akik az Anyát szolgálták, és voltak, akik a keleti szörnyű isteneket.
Elmesélhetném, hogy Mael, az én szegény druidám végül mégis ivott egy sebesült istenből, és
abban a pillanatban elveszítette minden hitét a régi vallásban, majd ugyanolyan szívós és
veszélyes halhatatlan lator lett belőle, amilyenek mi vagyunk. Elmesélhetném, hogyan terjedt el
világszert a legendája Azoknak, Akiket Őrizni Kell. Mesélhetnék az időkről, mikor más
halhatatlanok el akarták venni őket, fennhéjázásból vagy csak ön-pusztításból, hogy mindennek
legyen vége már.
Mesélek majd neked magányosságomról, a többiekről, kiket teremtettem, és hogy miként lett
végük; arról, hogy miként szálltam alá a földbe Azokkal, Akiket Őrizni Kell, és támadtam föl
ismét, hála az ő vérüknek hogy több emberöltőt éljek, mielőtt újra eltemetkeznék. Majd mesélek
a többi igazi halhatatlanról, kikkel itt-ott összefutottam. Elmesélem majd, milyen volt, mikor
utoljára láttam Pandorát Drezdában, ahol ő egy hatalmas és gonosz indiai vámpírral időzött,
mesélek veszekedésünkről, elválásunkról, késve megtalált leveléről, a tömött utazótáska aljára
elkeveredett papírfecniről, melyben azon könyörgött, keressem meg Moszkvában. Mennyi
dolog, mennyi történet, tanulságos és tanulság nélküli…
A legfontosabbat már elmondtam; tudod, hogyan jutottam birtokába Azoknak, Akiket Őrizni
Kell, tudod, kik vagyunk igazából.
Egy dolgot érts meg jól: amikor Rómának bealkonyult, a feltörekvő kereszténység a régi
pogány világ minden istenét kikiáltotta gonosz szellemnek. Hiába magyarázták nekik
évszázadokon át, hogy az ő Krisztusuk nem más, mint egy újabb meghaló és feltámadó
természetisten, ugyanolyan, mint korábban Dionüszosz és Ozirisz, és a Boldogságos Szűz
alakjában ismét csak a Jóságos Anyát emelték oltárra. Velük új kor kezdődött a hitben és a
vallásban, ahol mi ördögök lettünk, és ahogy a régi tudást elfelejtették vagy félreértették, úgy
szakadtunk ki hiedelmeik világából.
Ennek azonban így kellett történnie. A görögök és a rómaiak iszonyodtak az emberáldozattól.
Meséltem, hogy én is förtelmesnek találtam, mikor a kelták az óriás kosarakban égették el a
bűnözőket, áldozatul az istennek. A keresztényeknek ugyanez volt a véleményük. Hogy
tekinthettek volna „isteneknek” bennünket, kik embervéren éltünk?
Züllésünkben akkor zuhantunk a legmélyebbre, mikor a Sötétség Gyermekei elhitték, hogy ők
a keresztény ördögöt szolgálják, mikor a keleti szörnyistenekhez hasonlóan értékké akarták
kikiáltani a gonoszt, és abban a meggyőződésben, hogy a gonoszságnak megvan a maga szerepe
a dolgok rendjében, méltó helyet akartak kiharcolni neki a világban.
Most pedig hallgass ide: A nyugati világban sohasem volt méltó helye A gonoszságnak. A
nyugati világ sohasem békéit meg a pusztulással.
Akármilyen kegyetlen századok következtek Róma bukása után, lehettek szörnyű háborúk,
üldözések, igazságtalanságok – az emberi élet értéke egyre nőtt.
Noha az egyház képekkel és szobrokkal magasztalta vérző Krisztusát és véres mártírjait,
ragaszkodott ahhoz a tételhez, hogy e gyilkosságokat csak az ellenség követheti el a jámborok
üdvözülése érdekében, de sohasem Isten fölkent papjai.
Az emberi élet becsességébe vetett hit az oka, ha Európában mostanára felhagytak a
kínzókamrákkal, eltűntek a máglyák és a bűnüldözés egyéb hátborzongató módszerei. És az
emberi élet becsébe vetett hit teszi köztársasággá a francia királyságot és Amerikát.
Most ismét egy ateista kor küszöbén állunk, mikor a keresztény vallás elveszti befolyását,
ugyanúgy, mint hajdan a pogány, és az új humanizmus – az emberbe, az ember teljesítményeibe
és jogaiba vetett hit – erősebb mint valaha.