Anne Rice Lestat a vámpír - Első

visszafordította a fejét, és megint előre nézett. Oly dolgokat láttam és tudtam, melyeket a Vén
sohasem ismert.
Önkívületben pólyáztam vissza a vászonba. Most még inkább éreztem hogy az én hivatásom
gondot viselni rá és Enkilre. Folyton a Vén szörnyhalálát láttam magam előtt, a vér pedig, amit ő
adott nekem, egyként szította ujjongásomat és testi erőmet.
Összekészülődtem, hogy elhagyjam Alexandriát. Úgy rémlik, arról álmodoztam közben, hogy
majd én fölébresztem Enkilt és Akasát, majd visszakapják még ellopott életerejüket, és oly
bensőséges-csodásán fogjuk ismerni egymást, ami mellett elhalványodnak a vérrel kapott élmény
és tudás álmai.
Rabszolgáim rég meghozták a lovakat és az útiszekereket, hozzá a kőszarkofágokat, láncokat,
lakatokat, melyeknek beszerzésére utasítottam őket, és most odakint várakoztak.
Beletettem az Anya és az Apa múmiakoporsóit a szarkofágokba, melyek egymás mellett álltak
a szekéren, leláncoltam-lakatoltam őket, vastag takarót vetettem rájuk, és elindultunk a föld alatti
templom útján a városkapu felé.
A templom ajtajához érve ráparancsoltam szolgáimra, hogy üssenek lármát, ha bárki
közelítene, azzal fogtam egy bőriszákot, lementem a templomba, a Vén könyvtárába, és minden
tekercset, amit csak leltem, begyömöszöltem az iszákba. Elloptam minden írást, amit szállítani
lehetett. Legszívesebben a falakról is lehántottam volna a hieroglifákat.
Mások is voltak a kamrákban, de annyira féltek, hogy elő se mertek bújni. Persze tudták, hogy
elloptam az Anyát és az Apát, és tudtak talán a Vén haláláról is.
Nem érdekelt. Kifelé tartottam az ősi Egyiptomból, és velem volt minden hatalmunk forrása.
Fiatal voltam, esztelen és rajongó.
Miután megérkeztem az Orontész-parti Antiokheiába, e hatalmas, csodálatos városba, mely
Rómával vetekedett nagyságban és gazdagságban, elolvastam a régi papiruszokat, és ugyanazt
találtam bennük, amit Akasa tárt föl nekem.
Megkapták Enkillel a kápolnájukat. Ez volt az első abban a hosszú sor, mit nekik építettem
Ázsia- és Európa-szerte. Ők tudták, hogy én mindig gondot viselek rájuk, én pedig tudtam, hogy
ők megvédenék minden bajtól.
Sok száz évvel később, mikor Velencében felgyújtott a Sötétség Gyermekeinek bandája, túl
messze voltam Akasától, különben a segítségemre sietett volna. Míg elvergődtem a szentélyhez,
maradéktalanul átéltem, mit szenvedhettek a megégett istenek, ott azonban addig ittam a vérét,
míg meg nem gyógyultam.
De mikor már száz éve őriztem őket Antiokheiában, kezdtem lemondani a reményről, hogy
valaha is életre fognak kelni. Szinte egyfolytában hallgattak, mozdulatlanul. Csak bőrüket
változtatták meg az évek: lehámlott róla a felégés, és újra olyan lett, mint az alabástrom.
Ámde addigra engem teljesen lenyűgözött a város jövés-menése és a változó események.
Őrülten beleszerettem egy Pandora nevű, barna hajú, csodaszép görög hetérába, akinek a
legelbájolóbb karjai voltak minden emberi lény között. Pandora attól a perctől fogva tudta, ki
vagyok, mikor szemet vetett rám, és kivárva a megfelelő időt, addig bűvölt és csábított, míg
hajlandó voltam bevezetni a misztériumba, mely alkalommal szabad volt Akasa vérét innia. Az
egyik legerősebb halhatatlan lett belőle, kit valaha ismertem. Kétszáz évig éltünk együtt, martuk
és szerettük egymást Pandorával. Ez azonban már egy másik mese.
Millió mesét mondhatnék a megélt évszázadokról, utazásaimról Antiokheiából
Konstantinápolyba, aztán vissza Alexandriába, majd Indiába, megint Itáliába, Velencéből a
csípősen hideg skót felföldre, onnan pedig az Egei-tengernek erre a szigetére, ahol most vagyunk.
Mesélhetnék Akasa és Enkil apró változásairól, meghökkentő cselekedeteikről, titkaikról,
melyekre nem adnak magyarázatot.