Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Kisfiúk voltunk. A plébános imádkozni tanított bennünket, és kivitt arra a helyre, ahol
valamikor elégették a boszorkányokat, és ott még mindig meg volt feketedve a föld.
– Az a hely! – borzongtam össze. – Az a szörnyű, szörnyű hely!
– Ön jajgatni kezdett, és sírva fakadt. El kellett küldetni a márkinéért, mert a dajkája nem bírta
lecsendesíteni.
– Borzalmas gyerek voltam. – Megpróbáltam fesztelenre venni a hangot. Most már persze
emlékeztem: visítottam, hazavittek, mindenféle rosszakat álmodtam a tűzről. Valaki borogatja a
homlokomat, és azt mondja: „Lestat, ébredjen föl.”
Évek óta nem jutott eszembe ez a kis jelenet. Csak a helyre gondoltam, ahányszor a közelébe
vetődtem: a fekete karókra, az élve elégetett férfiakra, asszonyokra, gyerekekre.
Nicolas fürkészve nézett rám.
– Amikor édesanyja eljött önért, azt mondta, tudatlanságból és kegyetlenségből történt az
egész. Nagyon haragudott a plébánosra, amiért elmesélte a régi történetet.
Bólintottam.
Ez volt az iszonyat netovábbja: hallani, hogy a nagy semmiért haltak meg, hogy ártatlanok
voltak e rég elfeledett falusiak. „A babona áldozatai”, mondta anyám. „Nem is voltak
boszorkányok.” Nem csoda, ha visítottam és visítottam.
– De az én anyám – folytatta Nicolas – másképp mondta el: hogy a boszorkányok szövetségre
léptek az ördöggel, megüszkösítették a gabonát, farkas képében öldökölték a nyájat és a
gyerekeket…
– Nem lenne jobb a világ, ha soha többé senkit sem égetnének meg Isten nevében? Ha soha
többé nem művelnék ezt egymással istenfélelemből az emberek? Miért veszedelmes az a kor,
ahol ilyen szörnyűségek nem fordulhatnak elő?
Kaján kis fintorral hajolt közelebb.
– Ugye – ingerkedett – nem is sebezték meg a hegyekben a farkasok. És nem is lett önből
tudtunkon kívül farkasember? – Megsimogatta a vállamra vetett bársonyköpeny prémszegélyét. –
Jusson eszébe, mit mondott a jó tisztelendő: annak idején sok farkasembert is megégettek itt.
Folytonos veszélyt jelentettek.
Fölnevettem.
– Ha farkassá változnék, annyit mondhatok, nem lebzselnék itt gyerekeket öldösni. Elmennék
ebből a nyomorult mocskos faluból, ahol még mindig boszorkányégetéssel ijesztgetik a kisfiúkat.
Kimennék a párizsi útra, és meg se állnék, míg meg nem látom a városfalat.
– És rájönne, hogy Párizs is csak egy nyomorult fertő, ahol kerékkel tördösik a tolvajok
csontjait a közönséges csürhe mulatságára a Grève téren.
– Nem! – tiltakoztam. – Egy fényes várost látnék, hol nagy gondolatokat szül a köznép
elméje, oly gondolatokat, melyek bevilágítanak a föld sötét zugaiba.
– Ah, ön álmodó! – mondta ő, de azért el volt ragadtatva. Kimondhatatlanul jóképű volt,
mikor mosolygott.
– És megismernék olyan embereket, mint ön – folytattam –, kiknek vannak gondolataik és
pergő nyelvük, hogy hangot is adjanak gondolataiknak, és együtt járnánk kávéházba, együtt
iszogatnánk, vagdosnánk egymást szilaj indulattal, és isteni önkívületben beszélnénk át egész
életünket.
Kinyújtotta karját, átnyalábolta a nyakamat és megcsókolt. Majd felborítottuk az asztalt, olyan
csodálatosan be voltunk rúgva. – Az én uram, a farkasölő – súgta.
Amikor a harmadik flaska bort is kihozták, beszélni kezdtem az életemről, amit sose tettem
még – arról, milyen volt mindennap elvágtatni a hegyekbe, oly messze, hogy ne is lássam apám
kastélyának tornyait, elhagyni a szántóföldeket, belovagolni odáig, ahol szellemek járják az erdőt.