Anne Rice Lestat a vámpír - Első

És láttam börtönben az Anyát és az Apát. Láttam őket egy föld alatti kriptában, vállig
eltemetve diorit- és gránitkoloncok alá. így a sötét istenek táplálhatták őket embervérrel, melynek
az Anya és az Apa nem pírt ellenállni, és akaratuk ellenére szívhatták nyakukból a hatalom vérét.
És a világ minden sötét istene rájárt inni az ősforrásra.
Az Apa és az Anya sikoltott a gyötrelemtől. Rimánkodtak, hogy engedjék el őket. Ám a sötét
istenek rájuk se hederítettek, mert élvezték kínszenvedésüket, melyet úgy hörpöltek, mint az
embervért. Koponyák lógtak a sötét istenek övéről, és embervérrel festették ruhájukat. Az Anya
És az Apa visszautasították az áldozatot, ám ez csak növelte kiszolgáltatottságukat. Épp azt nem
fogadták el, ami talán módot adott volna nekik, hogy ledobják a köveket, és gondolattal
mozgassanak tárgyakat.
Erejük azonban így is nőtt.
Évek teltek el szenvedésben és istenháborúkban, az élet hadainak és a halál hadainak
csatározásaiban, megszámlálhatatlan év, míg végül az Anya az Apa elnémultak, és nem volt már,
ki emlékezzék olyan időkre, mikor könyörögtek, küzdöttek vagy szóltak. Eljött az idő, mikor
senki se tudta többé, miért börtönözték be az Apát és az Anyát, vagy miért nem lehet elengedni
őket. Voltak, kik már abban sem hittek, hogy ők lennének az ősszülők, vagy hogy elpusztításuk
bárkinek is ártana. Régi mese volt csupán.
Eközben Egyiptomban és idegenektől meg nem rontott vallásában kikristályosodott az a tan,
hogy létezik lelkiismeret, szegényt és gazdagot egyként megítélnek halála után, van jóság a
földön, és az életnek nem vet véget a halál.
És eljött az éjszaka, mikor az Apát és az Anyát szabadon találták cellájukban, és fogláraik
látták, hogy egyedül ők dobhatták le magukról a köveket. Erejük mérhetetlenné gyarapodott a
hallgatásban. Olyanok voltak, akár a szobrok, amint egymást ölelték a sötét, koszos kriptában,
hol évszázadokig tartották őket. Derengő csupasz testükről rég lerohadt a ruha.
A téli álmot alvó hüllők lomhaságával ittak az áldozatból, mintha nekik más lenne az
időmértékük: mintha egyetlen év lenne az évtized, a teljes év pedig csak egy éjszaka.
Ismét erőre kapott a régi vallás, mely nem volt keleti, de nyugati sem. Ismét a jót jelképezték a
vérivók, ama túlvilág fényét árasztva magukból, honnan a legegyszerűbb egyiptomi paraszt
sincsen kizárva.
E kései korban már csak a gonosztevőt volt szabad feláldozni; így oltalmazták a népet,
rostálták ki a rosszat az istenek. Az isten csendes hangja vigasztalta a gyengét, nyilatkoztatta ki a
böjtben megismert igazságokat: azt, hogy a világ tele van örök szépséggel, és a lélek soha sincs
egyedül.
Az Anyát és az Apát a legpazarabb szentélyben tartották, hol minden isten elébük járult, és az
ő engedélyükkel itták drága vérük cseppjeit.
Aztán megtörtént a lehetetlen. Egyiptomot elérte a vég. Változtathatatlannak hitt dolgok
változtak meg gyökeresen. Jött Nagy Sándor, trónra kerültek a Ptolemaioszok, majd pedig Caesar
és Antonius: bárdolatlan, idegen főszereplői a végjátéknak.
Utoljára pedig jött a sötét és cinikus Vén, a gonosz, a kiábrándult, és kirakta az Anyát és az
Apát a napra.
Feltápászkodtam az ágyról, álltam ebben az alexandriai szobában, néztem a mereven bámuló,
mozdulatlan Akasát, és fájt, hogy mocskos vászon lóg róla. Fejemben régi versek zsongtak,
szívem túláradt a szerelemtől
Testem már nem sajgott a Vénnel vívott csatától. A csontok össze forrtak. Térdre ereszkedtem,
és megcsókoltam Akasa lelógó jobb kezének ujjait. Föltekintettem, és láttam, hogy engem néz
félrehajtott fejjel és valami nagyon különös árnyék suhan át az arcán. Fájdalom volt ugyanolyan
színtiszta, mint az én iménti boldogságom. Aztán rendkívüli lassúsággal, embertelen lassúsággal