Anne Rice Lestat a vámpír - Első

szétmarcangolt testéből patakzott a vér. Akasa aztán a vállára tapodott, onnan a fejére, mely úgy
roppant szét, mint a makk. A bőgés elhallgatott. A vonagló maradványok ontották magukból a
vért.
A királyné megfordult. Változatlanul egykedvű volt az arca, nem látott tudomást venni arról,
ami a Vénnel történt, közönyös volt neki az egyetlen szemtanú is, ki borzadva lapult a falhoz.
Járkált fel-alá, lassan, kecsesen, könnyedén, és péppé tiporta a roncsot.
Ami megmaradt, az körvonalaiban sem emlékeztetett emberre, vériszamos kocsonya volt
csupán a padlón. De még így is villódzott, buborékolt, hánytorgott, mintha még mindig lenne
benne élet. Mint ahogy volt is! Bénultan bámultam, mit jelenthet a halhatatlanság. Akasa most
megállt, balra fordult, olyan lassan, mint egy láncon függő szobor, és fölemelte a kezét. Az ágy
melletti mécs a levegőbe röppent, majd lehullott a véres masszára. Hamar lángra lobbant a
szétfolyt olaj.
A Vén égett mint a zsír. Lángok ugráltak a fekete ragacson, a tüzet mintha még magasabbra
szította volna a vér, a füst csípett, de csak az olaj szagát lehetett érezni benne.
Térdre rogytam, fejem nekiesett az ajtókeretnek. Még soha sem álltam ilyen közel ahhoz, hogy
elájuljak a fölindulástól. Néztem, hogyan ég semmivé a Vén, és néztem az Anyát, ki állt a lángok
mögött, és bronzarcán nyoma se volt érzelemnek, diadalnak vagy akaratnak.
Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy felém fordítsa a tekintetét, de nem tette. És ahogy nyúlt a
pillanat és hamvadozott a tűz, rájöttem, hogy nem mozog többé. Visszasüllyedt abba a dermedt
némaságba, amit mások természetesnek tartottak.
Sötét lett a szobában. A tűz kialudt. Émelyegtem az égő olaj szagától. Ő mint egyiptomi
kísértet állt szakadt pólyáiban, büszke tartással a parázs mellett. Csillogott a bútorok aranyfüstje,
és a szoba, noha római mesteremberek keze nyomát viselte, most egy törékeny eleganciájú
holmikkal berendezett királysírra emlékeztetett.
Feltápászkodtam. Vállam és karom lüktetett. Ereztem a gyógyító vér özönlését, ám olyan
súlyos sebeket kaptam, hogy nem sejthettem, meddig fog tartani felépülésem.
Viszont azt tudtam, hogy ha őbelőle ihatnék, sokkal gyorsabban meggyógyulhatnék – talán
egy perc alatt, és akkor még ma éjszaka elindulhatnánk Alexandriából. Messze vihetnem őket
Egyiptomból.
Most jöttem rá, hogy ő mondja ezt érzéki suttogással, valahonnan nagyon messziről.
Én pedig válaszoltam: Bejárom az egész világot, és biztos helyre viszlek benneteket. Bár lehet,
hogy csak én képzeltem a párbeszédet, és az iránt érzett alázatos, gyöngéd szerelmet is. Kezdtem
teljesen elveszíteni é eszemet, hiszen tudtam, hogy e lidércnyomás legföljebb ehhez fogható
tűzben érhet véget, és hogy hasztalanul bizakodom, mert sem öregkori sem halál nem lesz
félelmeim csitítója, fájdalmaim zsongítója.
Már nem érdekelt. Már csak az volt a fontos, hogy egyedül voltam vele és ebben a sötétségben
halandó nő is lehetett volna: élettől pezsgő, szép szavú, fiatal istenasszony, csupa szép álom és
szép gondolat.
Épp ilyen simulékonynak és engedékenynek tűnt, mikor közelebb léptem hozzá. Hirtelen
megtudtam róla valamit, ami arra várt, hogy jól véssem eszembe, és örüljek neki. Mégis féltem.
Velem is megteheti, amit a Vénnel. Ugyan, képtelenség! Dehogy teszi. Most én vagyok az őrzője.
Sose engedné, hogy bántsanak. Most meg fogom érteni. Egyre közeledtem hozzá, míg ajkam
szinte érintette bronzbarna torkát. Tarkómon éreztem kemény, hideg kezét, és ezzel eldőlt
minden.
13