Anne Rice Lestat a vámpír - Első

„Azért csináltad, hogy lásd, mi fog történni. Kíváncsi voltál, ettől megmoccannak-e.”
„Hogy szabad legyek! Hogy végre kimondjam: »Nem őrizlek benneteket tovább! Mozogjatok!
Beszéljetek!« Hogy lássam, igaz-e a régi mese, és ha igen, akkor pusztuljunk el mind a tűzben!”
Kifulladt. Amikor megszólalt, gyönge volt a hangja. „Nem viheted el az Anyát és az Apát.
Csak nem képzeled, hogy megengedem! Neked, ki tán száz évet se fogsz megérni, ki megfutottál
a liget kötelmei elől! Nem is tudod, ki az Anya és az Apa. Nemcsak egyet hazudtam ám neked!”
„Én meg mondanék neked valamit. Most szabad vagy. Tudod, hogy nem vagyunk istenek.
Emberek se. Nem Földanyát szolgáljuk, mert nem esszük gyümölcseit, és nem az ő ölelésébe
térünk. Nem őbelőle vagyunk. Elhagyom Egyiptomot, ahol semmivel sem tartozom többé neked,
őket pedig elviszem, mert ezt kérték tőlem, és mert nem tűröm, hogy akár őket, akár engem
elpusztítsanak.”
Ismét meghökkent. Hogyhogy azt kérték? Szólni se bírt, annyira eltelt veszett gyűlölettel,
sötét, ádáz titkokkal, melyekről nekem fogalmam sem volt. Ugyanolyan pallérozott elme volt,
mint én, ám nem is sejtett dolgokat tudott hatalmunkról. Míg éltem, soha nem öltem embert.
Most se voltam képes ölni, csak a vér utáni szerelmesen gátlástalan vágyban.
Értett hozzá, miként használja természetfölötti erejét. Szemét résnyire húzta, teste megfeszült.
Sugárzott belőle a veszély.
Elindult felém, szándékai azonban megelőzték. Szempillantás alatt felpattantam a fekhelyről,
úgy próbáltam hárítani ütéseit. Torkon ragadott nekivágott a kőfalnak. Vállamban és jobb
karomban összezúzódtak a csontok. A fájdalom fehér fölizzásában láttam, hogy szét fogja
loccsantani koponyámat a kövön, összemorzsolja tagjaimat, leönt lámpaolajjal és felgyújt, én
pedig úgy fogok távozni az ő külön bejáratú örökkévalóságából mintha sose ismertem volna e
titkokat, vagy beléjük se mertem volna ütni az orrom.
Úgy küzdöttem, mint még soha, ám zúzott karomban üvöltött a kín, és az én erőm annyi volt
az övéhez, mint a tiéd lehetne az enyémhez képest De ahelyett, hogy mint ösztönöm diktálta,
bőrét marcangolva próbáltam volna szabadulni torkomat szorító markából, a hüvelykujjamat
nyomtam bele a szemébe. Nem törődve a karomat perzselő fájdalommal, minden erőmet
összeszedve nyomtam vissza a szemét a fejébe.
Elengedett és vonított. Arcán patakzott a vér. Otthagytam, bénán lógó karomat markolva
rohantam a kertajtó felé. Alig kaptam levegőt, úgy összenyomorította a torkomat. Ekkor valami
elképesztő dolgot pillantottam meg a szemem sarkából. Szökőkútként tört fel a kertből a föld,
füstként kavargott a levegőben. Nekimentem az ajtókeretnek, elveszítettem egyensúlyomat,
mintha szél borított volna fel. Hátrasandítottam, és láttam, hogy jön: szeme még mindig
szikrázott, noha mélyen belesüppedt a fejébe. Átkokat szórt rám egyiptomi nyelven. Azt
üvöltötte, gyászolatlanul küld el a démonokhoz az alvilágba.
Most a rettegés maszkjává fagyott az arca. Megtorpant, annyira ijedten, hogy az már szinte
nevetséges volt.
Ekkor már én is láttam, amit ő. Jobbomon akkor haladt el a tetőtől talpig földes Akasa. Fején
meghasadt a pólya, karját kitépte a vászonból. Szokott élettelen arcával lassan közeledett a
Vénhez, ki moccanni se bírt, hogy meneküljön.
Térdre hullott, egyiptomi nyelven hebegve, először hökkenten, majd kusza rémülettel. Akasa
csak ment, szántotta a homokot, minden sima, lassú lépésével tovább szakítva a pólyát. A Vén
elfordult, előreesett a tenyerére, és mászni kezdett, mintha a királyné akadályozná meg, valamily
láthatatlan erővel, hogy felálljon. Bizonyára ez is történt, mert a végén elhasalt, égnek meredő
könyékkel, és nem mozdult többé.
Akasa csendesen, lassan rálépett a térdízületére, és szétlapította. Vér spriccelt a sarka alól. A
következő lépésével a csípejét zúzta ugyanolyan laposra. A Vén bőgött, mint az oktalan állat,