Anne Rice Lestat a vámpír - Első

A fantom szörnyű felindulással nézett utánam, mikor elmentem, mindkét hónom alatt egy-egy
múmiakoporsóval.
A városba érve embereket fogadtam, hogy a tisztességes látszat kedvéért ők hozzák el
házamba a koporsókat, melyeket jó mélyre eltemettem a kertben, egész idő alatt fennhangon
magyarázva Akasának és Enkilnek hogy nem fognak sokáig maradni a földben.
Rettegtem magukra hagyni őket. Másnap éjszaka ott vadásztam és öltem kertkapum közvetlen
közelében. Utána elküldtem rabszolgáimat, hogy vásároljanak szekeret-lovat, és készülődjenek,
mert utazunk a szárazföldön az Orontész-parti Antiokheia városába, melyet ismertem, szerettem
és ahol biztonságban érezhettem magam.
Ahogy tartottam tőle, hamarosan be is állított a Vén. Tulajdonképpen őt is vártam a
félhomályos hálószobában, a lámpa mellett, fekhelyemen elnyúlva, ahogy rómaihoz illik,
kezemben valami régi római költeménnyel Törtem a fejemet, megérzi-e, hol van Akasa és Enkil.
Szándékosan hazugságokat képzeltem el, például, hogy a nagy piramisba zártam őket.
Még mindig Egyiptom álmái álmodtam, melyet az égett adott nekem: azét a földét, hol a
törvény és a vallás olyan hosszú ideig maradt változatlan, amit mi el sem tudunk képzelni; ahol
hieroglifákkal írtak, piramisokat építettek, Ozirisz és Ízisz mítoszát mesélték akkor, mikor
Görögországban sötétség uralkodott, és Róma még nem volt sehol. Láttam a medréből kilépő
Nílust. Láttam a hegységeket a völgy két oldalán. Láttam egészen más szemmel az időt. És ez
nemcsak az égett álma volt: beleszövődött minden, mit valaha láttam és ismertem Egyiptomban.
Ereztem, hogy itt kezdődött minden, amit könyvekből tanultam, jóval előbb, mielőtt gyermekévé
fogadott volna az Anya és az Apa, akiket most el akartam vinni. „Hogy képzeled, hogy rád
bízzuk őket!” – mondta a Vén, ahogy átlépte a küszöböt.
Óriásinak tűnt egy szál rövid vászonszoknyájában, ahogy körüljárta a szobát. Tar feje, kerek
arca, kidagadó szeme csillogott a lámpafényben. „Hogy merészeled elvinni az Anyát és az Apát!
Mit műveltél velük?”
„Te tetted ki őket a homokba!” – vágtam vissza. – „Te akartad elpusztítani őket! Te nem hittél
a régi történetben! Te voltál az Anya és az Apa őrizője és te hazudtál nekem. Te hoztad ránk a
halált az egész világon! Igen, te, és te hazudtál nekem!”
Leesett az álla. Kimondhatatlanul pimasznak és gőgösnek talált. Én is magamat. Na és? Mikor
megégette az Anyát és az Apát, engem is halálra égethetett volna. És az Anya eljött hozzám!
Énhozzám!
„Nem tudtam, mi fog történni!” – szólt most. Kezét ökölbe szorította, homlokán kidagadtak az
erek. Olyan volt, mint egy hatalmas, kopasz núbiai, ahogy ijesztgetni próbált engem. –
„Mindenre esküszöm, ami szent, én se tudtam! Te nem tudod, mi az, őrizni őket, nézni őket,
évekig, évtizedekig, évszázadokig, tudni, hogy beszélhetnének, mozoghatnának, és megteszik!”
Nem sajnáltam, nem éreztem együtt azzal, amit mondott. Miért rokonszenveztem volna egy
rejtélyes alakkal, aki itt áll alexandriai kis szobám közepén, és elképzelhetetlen kínokról fecseg?
Örököltem őket! Úgy adták őket nekem! Mit tehettem? Nekem kellett elviselnem büntető
hallgatásukat! Nem voltak hajlandók vezetni a törzset, melyet hagytak nekimenni a vakvilágnak!
És miért hallgattak? Egyedül csak bosszúból! Hogy rajtunk álljanak bosszút! De miért? Ki
emlékszik már rá, mi volt ezer évvel ezelőtt? Senki! Ki érti ezt? Az öreg istenek a napba mennek,
a tűzbe mennek, vagy erőszakos halált halnak, vagy a föld legmélységesebb mélységeibe
temetkeznek, hogy sose keljenek fel ismét! Ám az Anya és az Apa örökké él és nem beszél. Miért
nem temetkeznek oda, ahol senki sem árthat nekik? Mit bámulnak, mit hallgatnak, miért nem
hajlandók beszélni? Enkil csak akkor mozdul, ha el akarják venni tőle Akasát, akkor üt, és
lesújtja ellenségeit, mint egy életre kelt kő-kolosszus. Menekülni se próbáltak, amikor kitettem
őket a homokba! Ott álltak, arccal a folyónak, míg én futottam!”