Anne Rice Lestat a vámpír - Első

szögezte. Most újra hallottam hangját, de nyoma se volt benne az ősi erőnek; gondolat volt
csupán, túl a nyelv határán, odabent a fejemben.
„Vigyél el bennünket Egyiptomból, Marius. A Vén el akar pusztítani minket. Vigyázz ránk,
Marius, különben itt veszünk.”
„Vért akarnak?” – kiáltotta az égett. – „Azért mozdultak meg, mert áldozatot akarnak?” –
esdekelt.
„Menj, hozz nekik áldozatot” – utasítottam.
„Nem bírok! Nincs erőm. Ők pedig nem adják nekem gyógyító vérüket! Ha csak pár cseppet
kaphatnék, égett húsom magától megújulna, megáradna bennem a vér, és akkor olyan dicső
áldozatokat hoznék nekik…”
Volt némi sunyiság e kis szónoklatban, mert ők nem kívántak dicső áldozatokat többé.
„Próbálj még egyszer inni a vérükből” – tanácsoltam, és ez ocsmány önzés volt tőlem, mert
csak azt akartam látni, mi fog történni.
Mély szégyenkezésemre araszolni is kezdett feléjük, kétrét görnyedve, zokogva, a hatalmas
vérért, az ősi vérért könyörögve, hogy égett teste hamarább meggyógyulhasson, hajtogatta, hogy
ártatlan, nem ő tette ki őket a homokba, hanem a Vén; esdekelve kérte, hogy engedjék inni az
ősforrásból.
Aztán erőt vett rajta a farkaséhség. Megvonaglott, és kobraként kimeresztett fogakkal, fekete
karmait begörbítve ugrott neki Enkil nyakának.
A király karja fölemelkedett, pontosan úgy, ahogy a Vén mondta: az égett átrepült a kamrán,
és hanyatt esett, a kar pedig visszaereszkedett a helyére.
Az égett zokogott, és én még jobban szégyelltem magam. Az égett túlságosan gyönge volt,
hogy vadászhasson vagy áldozatot mutathasson be. Ebbe én ugrattam bele, mert látni akartam, mi
történik. Kimondhatatlanul csüggesztő volt az a komor hely, a homoktól csikorgó padló, a
sivárság, a büdös szövetnek, a vergődő-síró égett rút látványa.
„Akkor igyál belőlem” – mondtam. A hideg rázott a megint előre meredő szemfogaktól, a
nyúlkáló karmoktól, de ez volt a legkevesebb, amit tehettem érte.
12
Ahogy végeztem a kreatúrával, ráparancsoltam, hogy senkit se engedjen be a kriptába.
Fogalmam sincs, miért képzeltem, hogy bárkinek is képes lenne elállni az útját, de ellentmondást
nem tűrő hangon adtam ki neki az utasítást, majd elsiettem Alexandriába.
Ott betörtem egy régiségboltba, loptam két elegánsan festett, aranyfüstös múmiakoporsót,
rengeteg vásznat, pólyának valót, és visszatértem a sivatagi kriptába.
Mindent mertem, és rettenetesen féltem.
Mint ahogy sűrűn megesik, ha magunkfajtával cserélünk vért, látomásokat, álmokat láttam,
mikor az égett a torkomba vágta a fogát. Egyiptomot láttam, róla álmodtam, erről a földről, ahol
négyezer éve alig változott a nyelv, a vallás, a művészet. Most először értettem meg ezt, és mély
együttérzés támadt bennem az Anya és az Apa iránt, kik ugyanúgy az ország ereklyéi, mint a
piramisok. Lángoló kíváncsiságom átalakult valamivé, ami közelebb állt az imádathoz.
Bár őszintén szólva csak azért is elloptam volna őket, hogy életben maradjak.
Ettől az új tudástól, újfajta rajongástól fűtve közeledtem Akasához és Enkilhez, hogy
betegyem őket a fából faragott múmiakoporsóba. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy Akasa
nem fog ellenkezni, Enkil viszont egyetlen ütéssel szétzúzhatja a koponyámat.
De ő ugyanúgy hajlott a szavamra, mint Akasa. Megengedték, hogy vászonba göngyöljem
testüket, múmiát csináljak belőlük, és belehelyezzem ókét a halottaknak szóló végeláthatatlan
képírásos utasításokkal ékes, idegenek festett arcát viselő emberformájú koporsókba.