Anne Rice Lestat a vámpír - Első

De az ő ruhája és a lába akkor is homokos volt! Eljött hozzám! Eljött! Most közeledett valaki
a hátam mögött a folyosón. Valaki csoszogott a járatban. Hátrafordultam, és egy égettet
pillantottam meg. Tiszta csontváz volt, kilátszott a fekete ínye, és mazsolává aszott fényes fekete
alsó ajkáig ért a szemfoga.
Nyeltem egyet, hogy fel ne hördüljek csonttá fogyott tagjai, minden lépésre megbicsakló lába,
hintázó karjai láttán. Mifelénk vánszorgott, de engem mintha nem is látott volna. Fölemelte a
karját, és megtaszította Enkilt.
„Nem, nem, vissza a kamrába!” – suttogta zörgő hangon. – „Nem, nem!” Mintha magából
tépett volna ki minden szótagot. Lökdöste fonnyadt karjával, de meg se bírta mozdítani a királyt.
„Segíts már!” – fordult hozzám. – „Mozogtak! Miért mozogtak? Vigyük vissza őket. Minél
messzebb mennek, annál nehezebb visszavinni őket.
Bámultam Enkilt, és ugyanazt az iszonyatot éreztem, akárcsak te ennek az élő szobornak a
láttán, aki nem akart vagy nem tudott mozogni. Egyre iszonyúbb lett a látvány, mert a fekete
kísértet most már sivalkodva karmolászta Enkilt, de semmire se ment vele. És hogy ez a fantom,
akinek rég hullává kellett volna enyésznie, így verje magát halálra a mozdulatlanságban is oly
isteni és magasztos másikon, ez több volt mint amit el bírtam viselni.
Segíts már!” – nyüszített a valami. – „Vigyük vissza a kamrájába. Vigyük vissza őket oda,
ahol lenniük kell.”
Hogy tehetném? Hogy emelhetnék kezet rá? Hogy taszigálhatnám oda, hová nem akar menni?
„Nem lesz semmi baj, ha segítesz!” – mondta a valami. – „Együtt lesznek, békességben
lesznek. Lökd meg! Gyerünk már! Lökjed! Ó, nézd már az asszonyt, nézd, mi történt vele, nézd!”
„Jól van, a mindenségit!” – suttogtam, és nekiveselkedtem nagy szégyenkezve.
Megtámaszkodtam Enkilben, és taszajtottam egyet rajta, de hiába. Itt semmire se mentem az
erőmmel. Ráadásul egyre ingerültebb lettem az égett hasztalan fecsegésétől és lökdösődésétől.
Egyszer csak felhörrent, kotkodácsolva kapta fel csontváz karjait, és hátratántorodott.
„Mi bajod?” – förmedtem rá, igyekezve, hogy ne rohanjak el sikoltva.
De már láttam.
Akasa volt ott Enkil mögött, és engem nézett. Ujjai átfogták a király izmos karját. Tekintete
most is ugyanolyan üres volt fagyott szépségében, ámde megmozdította Enkilt, és most láttuk
járni őket a maguk akaratából: a király lassan hátrált, alig érintve a földet, mindvégig testével
takarva a királynét, akinek csupán a kezét, a feje búbját és a szemét lehetett látni.
Hunyorogva próbáltam összeszedni magam.
Ismét ott ültek a padon egymás mellett, ugyanabba a tartásba süppedve, melyben te láttad őket
a szigeten a mai éjszakán.
Az égett majdnem elájult. Térdre rogyott, nem kellett magyaráznia, miért. Többször találta
őket különböző helyzetekben, de még sose érte őket mozgásban, és Akasát se láthatta ilyennek.
Engem majd szétvetett a büszke tudás: azért volt ilyen, mert énhozzám jött! Ám az ujjongó
büszkeség egyszer csak átcsapott valami másba, ami itt sokkal helyénvalóbbnak tűnt: mérhetetlen
áhítatba – utána pedig bánatba.
Elkezdtem sírni, és csak sírtam és sírtam keservesen. Akkor sírtam így utoljára, mikor ott
voltam a berekben az öreg istennel, és megfogott az átok, ez a fényes, hatalmas, rettenetes átok.
Úgy sírtam, ahogy te sírtál mikor először láttad őket. Sirattam őket, mert olyan mozdulatlanok s
magányosak, mert ebben a rémes lyukban kell a semmibe bámulniuk vagy a sötétben ülniük,
miközben odafent meghal Egyiptom.
Az istennő, az anya, a dolog, a mit tudom én mi, a némán közönyös vagy kiszolgáltatott
genitrix engem nézett. Nem volt ámítás. Fekete hosszú pillájú, ragyogó, nagy szemét rám