Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Lassan elfordítottam tekintetemet, és egy nőt pillantottam meg, aki ott állt az ajtóban. De nem
akármilyen nő volt, hanem fenséges bronztestű egyiptomi, oly művészien fölékszerezve, mint a
régi királynék, redőkbe rakott, vékony patyolatban, vállig érő, fekete hajában aranyszalagokkal.
Iszonyú erő áradt belőle, ottléte láthatatlan parancsoló energiákkal töltötte meg a jelentéktelen kis
szobát.
Felültem, félrehúztam a függönyt. A szobában kialudtak a fények. Sötétszürke füstkígyók
emelkedtek a mennyezet felé, aztán szertefoszlottak. A nő még mindig ott állt, szenvtelen arca
kirajzolódott a maradék világosságban, ékköves nyakéke, óriási mandulaszeme villogott, és
annyit szólt csendesen:
„Marius, vigyél ki bennünket Egyiptomból.” Aztán elment.
Szívem hevesen vert. Rohantam utána a kertbe. Átugrottam a falon, ki a kövezetlen utcára; ott
álltam, füleltem. Egyedül voltam.
Futásnak eredtem a régi negyed felé, ahol megleltem az ajtót. Le akartam szállni a föld alatti
templomba, meg akartam keresni a Vént, azt akartam mondani neki, hogy azonnal vigyen
őhozzá, mert láttam őt, mozgott, beszélt, eljött hozzám! Lázban égtem, ámde az ajtóhoz érve már
tudtam, hogy nem kell lemennem. Tudtam, hogy ha elhagyom a várost, rátalálhatok a homokban.
Most már elvezet magához.
A következő órában felidéztem azt az erőt és gyorsaságot, melyet nem használtam a galliai
erdőben történt események óta. Kimentem a városból, oda, hol csak a csillagok világítottak, és
mentem, míg el nem értem egy templomromot és ott kaparni kezdtem a homokot. Emberi
munkacsapatnak órákba került volna leásni a csapóajtóhoz, én azonban gyorsan rábukkantam, és
föl is tudtam emelni, amire halandók nem lettek volna képesek. A kanyargós lépcsőkön és
folyosókon nem égett világ. Átkoztam magam, amiért nem hoztam gyertyát, amiért úgy
letaglózott az a jelenés, hogy csak rohantam utána, akár egy szerelmes.
„Segíts, Akasa!” – suttogtam. Kezemet előrenyújtottam, és igyekeztem nem érezni halandó
félelmet a feketeségben, melyben ugyanolyan vak voltam, mint a közönséges ember.
Valami keményhez értem. Megálltam, levegő után kapkodtam, úgy próbáltam visszanyerni
önuralmamat. Följebb tapogatóztam a valamin: mintha embert formázó szobor mellkasa, válla,
karja lett volna. Csakhogy ez nem volt szobor, ez ruganyosabb anyagból készült, mint a kő.
Kezem most rátalált az arcra, a szájra, mely valamivel puhább volt a többi résznél é ekkor
hátrahőköltem.
Hallottam a szívem dobogását, mélységesen megalázott a saját gyávaságom. Nem mertem
kimondani Akasa nevét. Ez, amit most megérintettem olyan alakú, mint egy férfi. Ez Enkil.
Behunytam a szemem, úgy próbáltam összeszedni az eszemet, kigondolni valami cselekvési
tervet azon kívül, hogy sarkon fordulok, és úgy rohanok innen, mint akit kergetnek. Ekkor száraz
recsegést hallottam fény szűrődött át lehunyt szemhéjamon.
Mikor kinyitottam a szemem, szövetnek lobogott a falon Enkil komor fekete alakja mögött. A
király szeme élt; felhőszürke fényben úszó, fekete pupilláit egyenesen rám szögezte. Egyébként
élettelen volt, karja ernyedten lógott. A fáraó isteni díszébe öltözött, hajába aranyat fontak, és
fölékszerezték, mint az asszonyt. Tetőtől talpig bronzbarnára sötétedett, ahogy a Vén mondta.
Maga volt a megtestesült néma fenyegetés, ahogy ott állt és meredt rám.
Mögötte a kopár fülkében ott ült egy kőpadon a nő: félrecsukott fejjel, lelógó karokkal, mint
egy odavetett élettelen báb. Patyolatruhája maszatos volt a homoktól, szandálos lábán is vastagon
állt a por, üresen bámult maga elé. Meg lehetett volna mintázni róla a halált.
Enkil pedig egy királysír kőből faragott őreként állta el az utat. Annyit hallottam tőlük, mint
te, amikor itt a szigeten levittelek a kriptába. Azt hittem, ott helyben meghalok a félelemtől.