Anne Rice Lestat a vámpír - Első

De minél többet gondolkoztam rajta, annál logikusabbnak tűnt. Logikus, hogy van valami a
véremben, ami arra ösztökél, hogy vért igyák. Logikus, hogy fölerősít minden élményt, hogy a
testem, amely már csak utánzata az emberi testnek, akkor is működik, mikor le kellene állnia. Az
is logikus, hogy ennek a valaminek nincsen önálló szelleme, de akkor is hatalom, szervezett erő,
mely önálló életet akar élni.
És az is logikus, hogy valamennyien hozzá vagyunk kötve az Anyához és az Apához, mert ez
a dolog szellemi, és az egyes testeken kívül, melyek fölött hatalmat nyert, nem fogják anyagi
korlátok. Ez a szőlőtőke, mi vagyunk a virágok, távol egymástól, mégis összekötnek a kanyargó
indák, melyek befuthatják az egész világot.
Mi, istenek, ezért halljuk egymást olyan jól. Ezért ismertem én az alexandriaiakat, mielőtt
szólítottak volna. Azért jöhettek el házamhoz, azért vezethettek oda a titkos ajtóhoz.
Nos jó, legyen igaz. Legyen véletlenség, hogy egy névtelen erő összeolvadt az emberi testtellélekkel,
és lett belőle az Új, miként a Vén mondta.
Nekem akkor se tetszett. Lázongva tiltakoztam ellene. Én egyéniség voltam, magában való
lény, jogaim és előjogaim erőteljes tudatában. Képtelen voltam tudomásul venni, hogy függeléke
vagyok csak egy idegen egységnek. Én még mindig Marius vagyok, akármi történt is velem!
Végül semmi egyébre nem bírtam gondolni, mint hogy ha már oda v gyök kötve ehhez az
Anyához és Apához, akkor látnom kell őket, meg kell győződnöm róla, hogy biztonságban
vannak. Nem élhetek azzal a tudattal, hogy bármikor elpusztíthat egy olyan alkímia, melyet nem
értek és melynek nem parancsolhatok.
Mégse tértem vissza a föld alatti templomba. A következő néhány éjszakán addig vedeltem a
vért, míg bele nem fojtottam minden nyomorúságos gondolatomat, hajnal felé pedig
betántorogtam az alexandriai könyvtárba, és olvastam, szokásom szerint.
Őrületem enyhült valamit. Már nem vágyakoztam halandó családom után. Nem dühöngtem
arra az átkozottra ott az altemplomban, inkább új erőmön töprenkedtem. Évszázadokig fogok
élni! Ismerni fogom a választ minden kérdésre! Én leszek a folyamatos tudat a múló időben. És
amíg egyedül csak a gonosztevőre sújtok le, addig megbékülhetek vérszomjammal, sőt
élvezhetem is. Ha pedig eljön az idő, társakat alkotok magamnak, és jól fogom megalkotni őket.
Mi volt még hátra? Vissza kellett mennem a Vénhez, ki kellett szednem belőle, hová tüntette
az Anyát és az Apát, hogy magam intézzem el őket. Ugyanazt fogom tenni, amivel a Vén
fenyegetőzött: úgy elsüllyesztem őket a föld alá, hogy halandó soha meg ne találhassa és ki ne
tehesse őket a fényre.
Könnyű elgondolni. De könnyű is azon ábrándozni, hogy ilyen egyszerűen meg lehet
szabadulni tőlük!
Öt éjszakával azután, hogy faképnél hagytam a Vént, amikorra mindeme gondolataimnak lett
idejük megérlelődni, hálószobámban pihentem, a vékony ágyfüggönyön átszűrődő mécsvilágnál.
Hallgattam az alvó Alexandria neszezését, és nyugtalan, vibráló éber álmokba süllyedtem a tejesaranyos
fényben. Azon töprengtem, eljő-e ismét a Vén, ki csalatkozott bennem, amiért nem
mentem vissza – és alighogy e gondolat fölmerült elmémben, ráébredtem, hogy megint áll valaki
az ajtóban.
Valaki figyelt. Éreztem. Csak a fejemet kellett volna elfordítanom, hogy lássam. Nagyon
magas lóról fogok beszélni a Vénnel. Majd azt mondom: „Szóval előjöttél kiábrándult
magányodból, és most már többet is akarsz mondani, ugyebár? Hát csak menj vissza, ücsörögj a
csendben, és szőjed társaiddal a hamu szövetségét.” Persze nem mondtam volna ilyet, de
hajlottam rá, hogy gondoljak és engedjem, hogy ő – ha tényleg ő állt az ajtóban – hallja is ezeket
a gondolatokat. Az alak pedig nem ment el onnan.