Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Már akkor is régiek voltak, amikor az első fáraó megépítette első piramisait. Az első írások
töredékes és sajátos formákban jegyzik fel őket.
Egyiptomban, mint minden országban, száz más isten is uralkodott. Ám az Anya, az Apa és a
vérivók kultusza megmaradt titkosnak és hatalmasnak; a beavatottak az istenek csendes hangját
hallgatták, álmaikat álmodták.
Nem maradt ránk, kik voltak az Apa és az Anya első gyermekei. Annyit tudunk csak, hogy ők
terjesztették el a vallást a nagy tenger szigetein, a két folyó között és az északi erdőkben.
Azokban a szentélyekben a holdistent imádták, ki áldozati vért ivott, és hatalmát arra használta,
hogy az emberi szíveket vizsgálja. Két áldozat között, a böjtben, az isteni szellem elhagyhatta a
testet, megjárhatta a mennyeket, számtalan dolgot tanulhatott. A legtisztább szívű halandók pedig
odajárulhattak a szentélyhez, hallhatták az isten hangját, és ő is hallhatta őket.
De ez már az én időm előtt, jó ezer éve is kusza és ódon mesének számított. A hold istenei
talán háromezer évig uralkodtak Egyiptomon, de vallásukat mindegyre támadták.
Mikor az egyiptomi papok átpártoltak Ámon-Ré napistenhez, felnyitották a holdisten kriptáját,
beengedték a napot, és az hamuvá égette az istent. Sok magunkfajtát elpusztítottak. Ugyanez
történt Görögországban, mikor végigvágtattak rajta az első durva harcosok, feltörték a
szentélyeket, és elpusztították azt, mit nem értettek.
Most a Delphoiban makogó jósnő parancsol ott, ahol valaha mi parancsoltunk, és szobrok
emelkednek ott, hol egykor mi álltunk. Végóránkban már csak az északi erdők vannak
örömünkre, ahonnan te jöttél; ott még mindig a gonosztevő vére áztatja az oltárt. Meg az
egyiptomi kis faluk, hol egy-két pap még mindig gondozza a kriptába zárt istent, és megengedi
jámbornak, hogy gonosztevőket hozzon neki, mert az ártatlan áldozat gyanút keltene,
gonoszokból és törvényen kívüliekből viszont mindig van elég. És Afrika őserdeiben, rég
elfelejtett ősi városok romjai mellett ott még mindig engedelmeskednek nekünk.
Sorainkban azonban mindig voltak elfajzottak – vérivók, kik nem kértek az istennő
irányításából, és mindig kényük-kedvük szerint éltek hatalmukkal.
Ott vannak Rómában, Athénban, a birodalom minden városában; nem hallgatnak a jó és a
rossz törvényére, és csakis önnön érdekükben használják hatalmukat.
Ám ők is szörnyű halált haltak a hőségben és a tűzben, akárcsak a ligetek és szentélyek istenei,
és ha túl is élte valamelyik, nyilván fogalma sincs róla, miért pusztított rajtuk a gyilkos láng, és
hogyan tették ki az Anyát és az Apát a napra.”
Elhallgatott.
Engem lesett, mit szólok ehhez. Csend volt a könyvtárban. Lehet, hogy a falak mögött
motoszkáltak a többiek, de én nem hallottam.
„Egy szavadat se hiszem!” – mondtam.
Hökkent csendben nézett rám egy darabig, aztán nevetett és nevetett.
Dühöngve hagytam ott a könyvtárat, átkeltem a templom termein, és felmentem az alagúton az
utcára.
11
Nem nagyon nem jellemző rám, hogy haraggal távozzak valahonnét, csak úgy felrúgjak
mindent, és levonuljak a színről. Halandó koromban sose tettem ilyet. De már mondtam, hogy az
őrület szélén álltam, az első őrületén, melyet sokan elszenvednek közülünk, főleg azok, kiket
erőszakkal teremtettek.
Visszatértem kis házamba az alexandriai nagy könyvtár közelében, és végigdőltem ágyamon,
mintha csakugyan az álomba tudnék menekülni a dolog elől.
„Agyalágyult ostobaság!” – dünnyögtem.