Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Úgy felfűtötte a kíváncsiságom, hogy minden cinizmusát feledve mesélt a Cité szigetéről, a
diáknegyedről, a
Sorbonne-ról, a Louvre-ról.
Majd elvontabb témákra tértünk át: mit írnak a lapok az eseményekről, miről vitatkoznak
Nicolas diáktársai a kávéházakban. Elmondta, hogy az emberek nyugtalanok, és gyűlölik a
királyságot. Változtatni akarnak a kormányon, és nem fognak sokáig békében maradni. Beszélt a
filozófusokról: Diderot-ról, Voltaire-ről, Rousseau-ról.
Nem értettem minden szavát, azonban gyors, néha csúfondáros mondataival lenyűgözően
teljes képet rajzolt arról, ami történik.
Azon nem lepődtem meg, hogy a művelt elmék nem hisznek Istenben sokkal jobban érdekli
őket a tudomány, és ki nem állhatják a főnemességet meg a papságot. Ez az ész kora volt, nem a
babonáé, és minél többet beszélt Nicolas, annál többet értettem meg én.
Hamarosan már az Enciklopédiát fejtegette, a Diderot irányításával összeállított, hatalmas,
tudományos kompilációt. Később áttért a szalonokra, amelyekben forgott, az ivászatokra, a
színésznőkkel töltött estékre. Mesélt a nyilvános bálokról a Palais Royalban, hol Marie
Antoinette is együtt táncol a néppel.
– Annyit mondhatok – fejezte be –, hogy itt, ebben a szobában, sokkal jobban hangzik, mint
amilyen a valóságban.
– Nem hiszek önnek – mondtam barátságosan. Nem akartam, hogy abbahagyja. Azt szerettem
volna, ha folytatja.
– Világi kor ez, uram – töltötte meg poharainkat az új palackból. – Nagyon veszedelmes.
– Mi ebben a veszedelmes? – kérdeztem fojtottan. – Az, hogy vége lesz a babonának? Mi lehet
ennél jobb?
– Úgy beszél, mint egy igazi tizennyolcadik századi ember, uram -mondta kissé méla
mosollyal. – De most már semminek sincs értéke senki számára. Minden divat. Még az
istentagadás is divat.
Világéletemben szkeptikus voltam, de korántsem bölcseleti megfontolásból. Családom
egyetlen tagja sem vitte túlzásba az istenhitet, ha ugyan hittek egyáltalán. Persze azt állították,
hogy hisznek, és el is jártunk a misére, de az kötelesség volt. Az igazi vallásosság régóta kihalt
belőlünk, mint talán majdnem minden főnemesi családból. Még a kolostorban se hittem Istenben.
A szerzetesekben hittem.
Megpróbáltam egyszerű szavakkal kifejteni, hogy ne sértsem Nicolas-t, mert az ő családja
olyan más volt.
Még az a nyomorult kapari apja (akit titkon csodáltam), még abban is lobogott a hit.
– De hogyan élhet ember hit nélkül? – kérdezte majdnem szomorúan Nicolas. – És a gyermek
hogyan nézhet szembe a világgal nélküle?
Kezdtem sejteni, miért oly gúnyos és cinikus. Csak nemrég veszíthette el a régi hitet, és
keserűen fájlalta ezt.
De bármennyire értett a maró gúnyhoz, valósággal áradt belőle a hatalmas energia, a
zabolátlan szenvedély, és ez vonzott engem. Úgy éreztem, szeretem őt. Még két pohár bor, és
képes leszek ilyen szamárságokat fecsegni.
– Én mindig hit nélkül éltem – mondtam.
– Igen tudom. Emlékszik a boszorkányok történetére? Mikor megsiratta őket?
– Megsirattam a boszorkányokat? – Értetlenül néztem rá egy pillanatig. Ezek a szavak valami
fájdalmasat, megalázót juttattak eszembe. Túl sok ilyen emlékem volt. Most arra emlékeztet,
hogy megsirattam a boszorkányokat. – Nem emlékszem.