Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Nem jegyezték le minden felismerésüket. Szájhagyomány vagy írás nem szól arról, mikor
adták tovább először a vért, mikor jöttek rá a módjára, arra, hogy a kiválasztottat a közeledő halál
szürkületi pillanatában kell kiszívni, különben nem keríti hatalmába a démoni vér.
A szájhagyományból tudjuk, hogy a király és a királyné igyekezett titokban tartani, ami velük
történt, ám gyanús lett, hogy nappal nem mutatkoznak. Nem tudtak eleget tenni vallási
kötelezettségeiknek.
Így esett, hogy mielőtt legbölcsebb elhatározásaikra jutottak volna, arra kellett buzdítaniuk a
népet, hogy a holdvilágnál imádják a Jóságos Anyát. Ám nem védhettek meg magukat az
öszeesküvőktől, kik még mindig nem értették felgyógyulásukat, és ismét csak végezni akartak
velük. Minden elővigyázat ellenére lecsaptak rájuk, ám a király és a királyné ereje elsöpörte az
összeesküvőket, a sebek, melyeket a támadók ejtettek az uralkodókon, azonnal és csodálatos
módon begyógyultak. A király egyik karját leszelték, de amint ő odaillesztette vállához, a kar
legott életre kélt és az összeesküvők szétfutottak.
És e támadások és tusakodások következtében nemcsak a király ellenségei, de a papság is
tudomást szerzett a titokról.
Most már senki sem akarta elpusztítani a királyt és a királynét, inkább fogolyként akarták
tartani őket, hogy kicsalják tőlük az örökkévalóság titkát. Kigondolták, hogy vérüket veszik, de
már első kísérleteik kudarcot vallottak.
Az ivók nem álltak a halál küszöbén, így félemberi-félisteni korcs lényekké lettek, kik
iszonytató kínok közepette pusztultak el. Néhányuknak azonban sikerült. Talán kiürítették előtte
saját ereiket. Nincs róla feljegyzés, de a kései korokban ez lett a vérlopás általános módszere.
Talán az Anya és az Apa is azon voltak, hogy utódokat támasszanak maguknak. Lehet, hogy
magányosságukban és félelmükben határozták el, továbbadják a titkot jó híveiknek, kikben
megbízhatnak. Ezt megint nem tudjuk. Mindenesetre új vérivók tűntek fel; teremtésük mikéntje
tehát ismertté vált végül.
A tekercsek szerint az uralkodók győzedelmeskedni akartak balsorsukon. Próbálták okát
találni a történteknek, és hittek benne, hogy felfokozott képességeiket valamilyen jó célra kapták.
Hiszen a Jóságos Anya engedte meg, hogy ez így legyen.
Misztériumokkal kellett szentesíteniük és fékezniük, ami történt, nehogy vérivó démonok
népesítsék be egész Egyiptomot, kik két részre osztanák a világot: azokra, kik isszák, és azokra,
kiket csak arra tenyésztenének, hogy itassák a vért. Ha egyszer létrejönne egy ilyen rémuralom,
azt halandó ember meg nem tudná dönteni a maga erejéből.
Így választotta a jó király és királyné a rítus, a mítosz útját. Magukat látták a fogyó és telő
hold képében, a vérivásban a megtestesült istent, ki maga mutat be magának áldozatot,
felsőbbrendű hatalmukat pedig arra használták, hogy jósoljanak, prófétáljának és ítéljenek. Úgy
vélték, jobb, ha inkább ők fogadják be az istennek áldozott vért, mintsem hogy az oltáron folyjék
le. Jelképekkel és titkokkal ékesítették azt, minek nem volt szabad szokássá lennie, és elvonultak
a halandók elől a templomokba, hol azok imádták őket, kik a vért hozták nekik. A
legmegfelelőbb áldozatokat fogadták el, azokat, kiket mindig is föláldoztak az ország üdvéért:
ártatlanokat törvényen kívülieket, gonosztevőket. Az Anyáért és a Jóért itták a vért.
Felröppentették Ozirisz legendáját, melybe beleszőtték saját szörnyű szenvedéseiket: az
összeesküvők támadását, felgyógyulásukat, az életen túli világot, azt, hogy a sötétség
birodalmában kell élniük, mindörökké kerülvén a napot. Ezt összegyúrták a meghaló és
feltámadó istenekről, a Jóságos Anya szerelmeseiről szóló ősibb mesékkel, melyek már akkor is
megvoltak, mikor ők ideérkeztek…
Így maradtak ránk ezek a mesék, melyek elterjedtek a titkos helyeken, hol az Anyát és az Apát
imádták, és hol a vérrel teremtettek éltek.