Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Mármost az összeesküvők fellázították a gyülevészt. Tudjátok-e, hogy a királyt megölték a
szellemek? Varázslóira kellett volna bíznia a démonokat, mint minden más király tette volna. És
fáklyákkal a kézben odaözönlöttek az ördöngös házhoz, ahol most váratlanul néma csönd lett.
Az összeesküvők nógatták a varázslókat, hogy lépjenek be, ám azok féltek. »Akkor mi
megyünk be, és utánanézünk, mi történt« – szóltak a gonoszok, és feltépték az ajtót.
Ott állt a király és a királyné, nyugodtan néztek szembe az összeesküvőkkel, és minden sebeik
begyógyultak. Szemükbe lidérces fény költözött, bőrük fehéren derengett, hajuk fenségesen
ragyogott. Kiléptek a házból, és míg az összeesküvők rémülten eliszkoltak, távozásra intették a
népet meg a papokat, és egyedül tértek vissza a palotába.
És noha senkit sem avattak bizalmukba, mégis kitudódott, mi történt velük.
Mikor már elszállóban volt belőlük a halandó élet, sebeiken át beléjük hatolt a démon,
mégpedig a vérbe vette be magát, ama szürkületi pillanatban, mikor csaknem megáll a szív. Talán
mindig ez anyagra vágyott őrjöngéseiben, ezt akarta kicsalni áldozataiból dühöngéseivel, ám
sohasem sikerült elegendő sebet ütnie áldozata halála előtt. Most azonban benne volt a vérben, és
ez a vér nem volt többé démoni, sem királyi vagy királynéi, hanem valami egészen más: az ember
és a démon elegye.
Így a királynak és a királynénak nem maradt más, csak mit éltet, átjár. És magáénak mond a
vér. Testük minden más értelemben meghalt. A vér azonban átfolyik az agyvelőn és a szíven és a
bőrön, így a királynak és a királynénak megmaradt az értelme. Ha úgy akarod, a lelkük is, mert
eme szervekben lakozik a lélek, noha ennek okát nem ismerjük. Bár a démon híján volt az önálló
értelemnek, és nem volt meghatározható jelleme, vére mégis gyarapította a királyi pár eszét, és
megacélozta jellemüket, mert ama szerveken folyt át, mik megtermik a gondolatot. Tiszta
szellemi hatalmával öregbítette képességeiket, így a király és a királyné képesek lettek hallani az
emberek gondolatait, érteni és érezni oly dolgokat, mit a halandók nem.
Sommásan, a démon adott, a démon evett, és valami új dolog lett a királyi párból. Nem ettek
többé ételt, nem növekedtek, nem haltak meg, nem születtek gyermekeik, ám ijesztő
szenvedélyekre lettek képesek. A démon pedig megkapta, amit akart: testet, amiben élhessen,
utat, hogy végre bejusson a világba, módot, hogy érezhessen.
Ám ezután jött a még rettentőbb felismerés: ahhoz, hogy testüket életben tartsák, a vért
táplálni kell. S a vér kizárólag azzal tudott táplálkozni, amiből lett: vérrel. Adj még vért, hogy
még több vér keringhessen a testben, melyben oly fenséges érzéseket ismert meg. Vérből
sohasem elég.
És így, ó! az ivás lett a legmennyeibb élmény, amelyben megújult, táplálkozott,
elhatalmasodott a vér! Ivás közben átélhette az áldozat halálát, mikor a mohó kortyolástól megáll
a szív.
A démon megkaparintotta a királyt és a királynét. Vérivók lettek; hogy a démon tisztában volte
ezzel, arra már sohasem kapunk választ. A király és a királyné azonban tudták, hogy bennük a
démon, és nem szabadulhatnak tőle, mert ha megteszik, meghalnak, hiszen testük már meg is
halt. Azt is azonnal megtanulták, hogy e démoni fluidumtól hajtott holttetemük nem bírja a tüzet
és a napfényt. Olyanok voltak, mint törékeny fehér virágok, melyeket feketére fonnyaszt a nappal
sivatagi heve. Vérük pedig annyira illékony lehetett, hogy buzogni kezdett volna a melegtől,
elpusztítván a szöveteket, melyekben kering.
Már ama régi időkben kimondatott, hogy nem állhatják a ragyogó fényt. Bőrük még a tűz
közelségétől is füstölögni kezdett volna.
Bárhogyan is, a lények egy új rendjéhez tartoztak, gondolataik egy új rend gondolatai voltak.
Próbálták megérteni a dolgokat, melyeket láttak, És hajlamaikat, miket új állapotuk ébresztett föl
bennük.