Anne Rice Lestat a vámpír - Első

egy ideig a házat vagy egy bizonyos személyt; aztán elfelejtik őket, és mi ugyanott folytathatjuk,
ahol abbahagytuk.”
Így van” – helyeseltem.
„Csak hát értsd meg, ez az ősi Egyiptomban történt, abban az időben, amikor az emberek
menekültek a mennydörgés elől, vagy megették a halotkat, hogy beléjük szálljon a lelkük.”
„Megértem” – mondtam.
Így hát a jó Enkil király elhatározta, hogy maga foglalkozik a démonnal, mely bevette magát
sáfárjának házába. Ez a valami sérti a harmóniát, mondta a király. Az udvari varázslók persze
könyörögtek, hogy hadd intézzék ők, hadd űzzék ki a démont. Ám Enkil olyan király volt, ki
mindenkinek jót akart. Valami olyan ábrándot dédelgethetett, hogy mindeneknek egyesülniük
kell a jóságban, minden erőnek ugyanazt az isteni utat kell járnia. Majd ő beszél azzal a
démonnal, megpróbálja megzabolázni, hogy úgy mondjuk, a közjó érdekében, és csak akkor
egyezik bele az ördög-űzésbe, ha ez nem sikerül.
Így hát elment sáfárja házába, hol volt bútorok falhoz verése, edénytörés, ajtócsapkodás. És
szólott a démonhoz és kérte, hogy beszéljen hozzá. Mindenki más elszaladt.
Egy éjszaka is eltelt, mire előjött az ördöngös házból és hihetetlen dolgokat mondott:
„E démonok esztelenek és gyermekesek – mondta varázslóinak –, ám én tanulmányoztam
viselkedésüket és bizonyságot szereztem tombolásuk okairól. Azért háborognak, mert nincs
testük, nem érezhetik, amit mi érzünk. Azért sikoltoznak szennyes dolgokat ártatlanok száján át,
mert nem ismerik a szerelem és a szenvedély rítusait. Tudják használni a test részeit, de nem
szállhatják meg őket igazából, így rögeszméjük a hús, melyen nem vehetnek erőt. Ezért
borogatják silány hatalmukkal a tárgyakat, ezért kényszerítik áldozataikat szökdécselésre és
rángatózásra. Vágyuk a hús után táplálja haragjukat, bizonyítván a szenvedést, mely
osztályrészük.” E jámbor szavakkal készült visszazárni magát az ördöngös szobákba, hogy még
többet tanuljon.
Felesége azonban tiltakozott. Nem akarta engedni, hogy ott maradjon a démonokkal. Nézzen a
tükörbe, mondta a királyné. Szemmel láthatóan öregedett ama néhány órában, mit egyedül töltött
a házban.
Miután pedig a király nem engedett, felesége bezárkózott vele együtt, akik pedig odakint
álldogáltak, hallották a tárgyak recsegését-puffanását, És rettegtek a pillanattól, mikor magát a
királyt és a királynét hallják szellemhangon sivalkodni vagy őrjöngeni. Aggasztó zajok szűrődtek
ki a belső szobákból. Repedezett a fal.
Újból iszkolt mindenki, maroknyi kíváncsi kivételével. Mármost ezek az emberek trónra
lépése óta ellenségei voltak a királynak. Egykori harcosok lévén, kik Egyiptom emberhússzerző
hadjáratait vezették, elegük volt a király jóságából, elegük volt a Jóságos Anyából, a földnek
túrásából, az egész mindenségből, és e kísértetkalandban nem csupán a király újabb hiábavaló
bolondságát látták, hanem oly helyzetet, mely jeles alkalmat kínál nekik.
Amikor leszállt az éjszaka, belopakodtak a kísértetházba. Nem féltek szellemektől, mint ahogy
a rablók se szoktak félni, kik felprédálják a fáraósírokat. Hisznek, de nem annyira, hogy ez féket
vetne kapzsiságukra És mikor látták Enkilt és Akasát a szoba közepén, repkedő tárgyak
közepette, rájuk mentek, és újra meg újra átszúrták a királyt, mint a ti római szenátoraitok
Caesart, és legyilkolták az egyetlen szemtanút, a feleséget is A király pedig nagy fennszóval
kiálta: »Hát nem értitek, mit míveltetek? Kaput vágtatok a szellemeknek! Megnyitottátok nekik
testemet! Hát nem értitek?« Az emberek azonban elfutottak, abban a hiszemben, hogy meghalt a
király és a királyné, ki térdre omolva ölelte ura fejét, és mindkettejükből megszámlálhatatlan
seben át patakzott a vér.