Anne Rice Lestat a vámpír - Első

„Mondd el, hogyan lettek Anyává és Apává.”
„Miért?”
„Nagyon jól tudod te, hogy miért! Tudni akarom! Miért jöttél a hálószobámba, ha nem akarod
elmondani?”
„És ha úgy van?” – vágta oda keserűen. – „És ha csak a saját szememmel akartam látni a
rómait? Mi meg fogunk halni, és te is velünk. Mágiánkat akartam látni új formájában. Most végül
is kik tisztelnek bennünket? Sárga hajú harcosok az északi erdőkben? Vénséges egyiptomiak,
titkos kriptákban a homok alatt? Mi nem Görögország és Róma templomaiban élünk. Sose
tettünk ilyet. Ők mégis hódolnak misztériumunknak – az misztériumnak –, idézik az Anyát és az
Apát.
Ne érdekel. Te is tudod. Egyformák vagyunk, te meg én. Nem mentem vissza az északi
erdőkbe, és nem támasztottam isteneket annak a népek, hanem idejöttem, hogy tudjak, és neked
el kell mondanod!”
Jól van. Csak hogy megértsd az egésznek a hiábavalóságát, csak hogy megértsd az Anya és az
Apa hallgatását, el fogom mondani. De jól jegyezd meg hogy ettől még összezúzhatom
valamennyiünket. Ettől még kemencében égethetem el az Anyát és az Apát! Mindazonáltal
mellőzzük a hosszas bevezetéseket és a dagályos nyelvezetet. Nem bíbelődünk a mítoszokkal,
melyek úgyis meghaltak a homokban azon a napon, mikor a nap rásütött az Anyára és az Apára.
Azt fogom elmondani, ami az Apától és az Anyától maradt papirusztekercsekben van. Tedd le
gyertyádat, és figyelj rám…”
10
„Ha képes vagy megfejteni a tekercseket” – mondta –, „úgy megtudhatod, hogy volt egyszer
egy emberpár, Akasa és Enkil, kik egy másik, ősibb országból érkeztek Egyiptomba. Ez jóval az
első írások, az első piramisok előtt történt, amikor az egyiptomiak még emberevők voltak, és
azért viseltek hadat, hogy felfalhassák ellenségeiket.
Enkil és Akasa leszoktatták a népet az ilyen praktikákról. Ők a Földanyát imádták, és
megtanították az egyiptomiaknak, miként vessenek magot a Jóságos Anya méhébe, hogyan
tenyésszenek állatokat, húsért, tejért, irháért Valószínűleg nem ők voltak az egyedüli tanítók.
Inkább uralkodók lehettek, kik népükkel együtt érkezhettek rég leomlott ősi városokból,
melyeknek mára a nevük is beleveszett Libanon homokjába.
Bármi légyen az igazság, jószívű uralkodók voltak, kiknek szemében a mások java volt a
legfőbb érték, hiszen a Jóságos Anya is másokat táplál; azt szerették volna, hogy az emberek is
békességben éljenek egymással, és ők döntöttek a születő ország minden perében.
Talán mondák őriznék jóságuk emlékét, ha nincs az a hűhó a királyi sáfár házában. Azzal
kezdődött, hogy valami kerge démon szétverte a berendezést.
Ez csak egy közönséges démon volt, olyasféle, amilyen mindenütt és minden időkben szokott
garázdálkodni. Beveszi magát egy házba, és darab ideig nyaggatja a lakókat. Vagy belebújik egy
ártatlanba, és hangosan bőg belőle. Arra kényszeríti az ártatlant, hogy disznóságokat böfögjön, és
tisztességtelen ajánlatokat tegyen a környezetének. Láttál már ilyet?”
Bólintottam, és azt válaszoltam, hogy ez gyakori eset. Állítólag Rómában is megszállta
egyszer a démon az egyik Vesta-szüzet. Cédaként kellette magát, az erőlködéstől bíborlila arccal,
majd elájult. Valahogy aztán kiűzték belőle a démont. „Szerintem az a lány egyszerűen bolond
volt. Esetleg, hogy úgy mondjam, nem volt Vestalisnak való…”
„Persze!” – vágta rá maró gúnnyal. – „Én is ugyanezt mondanám, mint a legtöbb intelligens
ember, ki fejünk fölött járja Alexandria utcáit. Közszájon forognak az ilyen történetek, és
egyetlen jellemzőjük az, hogy nem befolyásolják az eseményeket. Az efféle démonok abajgatják