Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Nevetett, hang nélkül.
„Hát aki őrizte őket! Aki nem bírta már tovább, aki túl rég hordozta a magasztos terhet, aki
nem tudott rábeszélni senkit, hogy vigye most már tovább ő, míg végül sírva és vacogva kivitte
őket a sivatagba, és otthagyta őket, mint két szobrot.”
„És végzetem sorsukkal van összefonva” – mormoltam.
„Úgy bizony. Hanem látod, szerintem ő már nem hitt benne, az az őriző. Olyan volt csak, mint
egy régi mese. Végül is, imádták őket, mint mondtam, imádtuk őket, ahogy bennünket imádnak a
halandók, és senki se mert kezet emelni rájuk. Senki sem tartott oda hozzájuk egy fáklyát, hogy
lássa, nekünk fog-e fájni. Nem. Ő nem hitt ebben. Ott hagyta őket a sivatagban, és akkor éjszaka,
mikor felnyitotta szemét koporsójában, és látta magát összeégett és felismerhetetlen förtelemnek,
akkor sikoltott és sikoltott.”
„És te visszahoztad őket a föld alá.”
„Igen.”
„És ők megfeketedtek, mint te…”
„Nem.” A fejét rázta. „Aranyos bronzszínűre sötétedtek, mint a nyárson pirított hús. Csak
annyira. És olyan gyönyörűek, amilyenek voltak, mintha e szépség is része lenne örökségüknek
és elrendeltetésüknek. Néznek előre, mint mindig, de már nem hajolnak oda egymáshoz, nem
zümmögnek titkos nyelvükön, nem engedik, hogy vérüket igyuk. És hébe-korba veszik csak vérét
az áldozatoknak, kiket hozzájuk viszünk, és azt is mindig csak egymagukban. Senki sem tudja,
mikor isznak, mikor nem.”
A fejemet ráztam. Járkáltam fel-alá, a földet nézve, kezemben a pislákoló gyertyával. Nem
tudtam, mit mondjak erre. Időre volt szükségem, hogy gondolkozhassak.
Intett, hogy üljek le az íróasztal túlsó oldalán levő székre, én pedig habozás nélkül
engedelmeskedtem.
„De nem így kellett-e történnie, római?” – kérdezte. – „Nem arra rendeltettek-é, hogy ott
várják be halálukat a homokban, némán, mozdulatlanul, mint szobrok, melyeket a győztes
hadsereg dobott oda, miután fel prédálta a várost? És nekünk nem az volt-e a sorsunk, hogy
meghaljunk mi is? Nézd Egyiptomot! Kérdezem tőled megint, mivé lett Egyiptom? Róma
hombárja. Nem arra voltak-e szánva, hogy ott égjenek nap mim nap, miközben mi csillagokként
lobbanunk el szerte a világon?” „Hol vannak?”
„Miért akarod tudni?” – vágta rá megvetően. – „Miért árulnám el neked a titkot? Nem lehet
föltrancsírozni őket, ahhoz túl erősek, a penge éppen csak megkarcolná bőrüket. De csak vágj
beléjük; bennünket vágsz. Égesd meg őket; bennünket égetsz. És bármit erezzünk is miattuk, ők
annak csak egy töredékét érzik, mert koruk megóvja őket. Veszejts bár el valamennyiünket egy
szálig, az nekik csak bosszúság! Úgy látszik, a vérre sincsen már szükségük! Talán elméjük is
össze van kapcsolva a miénkkel. Talán bánatunk, nyomorúságunk, iszonyatunk a világ során, az
is tőlük van mind, ők álmodják cellájukba zártan! Nem, nem mondhatom meg neked, hol vannak,
addig, amíg nem tudom biztosan, hogy már én sem számítok, hogy itt az ideje kihalnunk.”
„Hol vannak?” – kérdeztem megint.
„Miért ne süllyeszteném őket a tenger fenekére?” – kérdezett vissza. -”Hogy ott legyenek, míg
maga a föld nem veti ki őket a napfényre egy hullámtorony csúcsán?”
Nem feleltem, csak néztem rá. Megdöbbentett ez az indulat. Érthető volt, mégis rettenetes.
„Miért ne temetném őket a föld mélyébe, a legmélységesebb mélységbe, hová nem ér le az
élet leggyöngébb hangja, és miért ne hagynám ott őket a csendben, akármit erezzenek és
gondoljanak?”
Mit válaszolhattam volna? Figyeltem. Vártam, míg lehiggad. Rám nézett, immár nyugodtan,
majdnem bízó arccal.