Anne Rice Lestat a vámpír - Első

„Ezt én is mondhatnám.”
Egykedvűen végigmért, aztán elmosolyodott. A köszöntés vagy az adakozás mozdulatával
tárta ki két tenyerét, majd megvonta a vállát.
„Azt akarom, hogy beszélj a véletlenről” – mondtam. – „Könyörögnék is, ha azt hinném, hogy
lenne valamilyen haszna. Mit csináljak, hogy elmondd?”
Feltűnően megváltozott az arca. Noha nem hallottam, érezhettem gondolatait, komor
csüggedését. Rekedt volt a hangja, mikor megszólalt, mintha bánat fojtogatná.
„Halld hát őstörténetünket! Oziriszt, a jóságos istent, az első fáraót, ki eonokkal az írás
föltalálása előtt uralkodott Egyiptomon, gonosz emberek meggyilkolták. És mikor felesége, Ízisz,
összeszedte testének darabjait, ő halhatatlan lett és a holtak királya. A hold és az éjszaka
birodalmában uralkodott, és ő itta meg a Nagy Istennőnek bemutatott véráldozatot. Ám papok
megpróbálták ellopni tőle halhatatlanságának titkát, ezért lett kultusza titkos. Templomait azok
ismerték csupán, kik védték őt a napisten tői, ki bármikor elpusztíthatta volna Oziriszt perzselő
sugaraival. Láthatod az igazságot a legendában. Az őskirály megtudott valamit – vagy inkább
áldozatul esett egy rút véletlennek –: természetfölötti hatalom birtokába jutott, mellyel iszonyatos
gonosztetteket lehetett volna elkövetni Ezért vallást csinált belőle, megpróbálta bezárni a
szertartás és a vallási előírások keretei közé, azoknak tartva fönt a hatalmas vért, kik csupán csak
fehér mágiát űznének vele. Ezért vagyunk mi.” „Akkor az Anya és az Apa Ízisz és Ozirisz?”
„Igen és nem. Ok az első kettő. Ízisz és Ozirisz a név, mellyel ők illették magukat a
mítoszokban vagy az őket övező ősi kultuszban.” „És mi volt a véletlen? Hogyan jöttek rá?”
Sokáig nézett rám hallgatagon, aztán megint leült, elfordult, és a levegőbe meredt, úgy, mint
azelőtt.
„De miért mondjam el neked?” – kérdezte megváltozott hangon, mintha ezúttal komolyan
gondolná és magának kellene válaszolnia. – „Miért tennék bármit? Ha az Anya és az Apa nem
mozdult a homokból, hogy elmeneküljenek a fölkelő nap elől, akkor én miért mozognék? Vagy
beszélnék? Vagy élnék tovább?” – nézett föl rám ismét. „Ez történt? Az Anya és az Apa
kimentek a napra?” „Kint maradtak a napon, kedves Mariusom.” Megütődtem, hogy ismeri a
nevemet. „Kint maradtak a napon. Az Anya és az Apa nem mozognak a saját jószántukból,
egymás között suttognak csak hébe-hóba, és lesújtanak azokra, kik elébük járulnak a gyógyító
vérért. Meggyógyíthatnának mindannyiunkat, égetteket, ha megengednék, hogy igyunk a
gyógyító vérből. Négyezer éve létezik az Apa és az Anya, és a mi vérünk erősebb lesz minden
évszakkal, minden áldozattal. Erősebb lesz még a koplalástól is, mert a koplalás végeztével
megjön az új erő. De az Apa és az Anya nem törődnek gyermekeikkel. Úgy tűnik, most már
magukkal sem. Talán csak látni akarták a napot, négyezer év éjszakái után!
Nem szólnak hozzánk, mióta a görögök eljöttek Egyiptomba, és romlásnak indult az ősi
művészet. Még azt se engedik, hogy szemük villanását lássuk. És mi más most Egyiptom, mint
Róma hombárja? Mikor lesújtanak, hogy ellökjenek nyakuk erétől, olyanok, akár az acél, és
csontot zúz ütésük. Ha nekik se fontos, miért legyen fontos nekem?” Elnéztem őt egy hosszú
pillanatig.
Azt mondod” – kezdtem –, „hogy emiatt égtek meg a többiek? Mert az Apa és az Anya kint
maradt a napon?”
Bólintott. Vérünk belőlük fakad!” – mondta. – „A mi vérünk az ő vérük. Őtőlük eredünk. Mi
őket éri, bennünket ér. Ha ők megégnek, mi is megégünk.” Össze vagyunk kötve!” – suttogtam
döbbenten.
Pontosan, kedves Mariusom!” Szúrós szemmel mustrált, láthatólag élezte ijedelmemet. „Azért
őrizték őket évezredeken át, azért visznek nekik áldozatokat, azért imádják őket. Mi velük
történik, velünk történik.” Ki tette? Ki vitte ki őket a napra?”