Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Azt éreztem, mint mindenki más ilyen körülmények között. Én szór fogom bírni. Majd én
kiszedem belőle, mit senki más nem volt képes. Ám nemcsak a hiúság ösztökélt. Bizonyos
voltam benne, hogy ez járt nálam a hálószobámban. Ez figyelt az ajtóból.
Valamit sejtettem a tekintetében. Nevezd értelemnek, nevezd érdeklődésnek, nevezd
valamilyen közös tudás elismerésének. Volt benne valami Egy másik világ lehetőségeit hoztam
magammal, melyet nem ismert a liget istene, de ez a gyönge beteg sem, ki itt állt mellettem és
reménytelenül bámulta a Vént.
Visszahúzódott, ahogy kértem. Odamentem az íróasztalhoz, és ránéztem a Vénre.
„Mit tehetek?” – kérdeztem görögül.
Hirtelen fölkapta a fejét. Az volt az arcán, amit én intelligenciának hívok. „Van értelme
tovább kérdezgetni téged?”
Megfontoltam, milyen hangnemben szóljak. Nem hivatalosan, nem hódolattal. Olyan
fesztelenre fogtam, amennyire bírtam.
„Egyáltalán, mit keresel?” – kérdezte váratlanul latin nyelven: nyersen, hidegen, kihívóan,
lebiggyedő szájjal. Örömmel váltottam át latinra.
„Hallottad, mit mondtam a másiknak” – mondtam ugyanolyan hanyagul –, „hogyan teremtett
meg a liget istene a kelták országában, miként utasított, hogy járjak utána, miért haltak meg a
lángokban az istenek.”
„Te nem a liget isteneinek nevében jöttél!” – mondta ugyanolyan maró gúnnyal. Leszegett
fejjel sandított föl rám, amitől még kihívóbb és meg-vetőbb lett a pillantása.
„Igen és nem. Ha meghalhatunk így, akkor tudni szeretném, miért. Ami egyszer megtörtént,
megtörténhet másodszor is. És tudni szeretném, istenek vagyunk-e valóban, és ha igen, mivel
tartozunk az embernek. Létezik-e, vagy csak legenda az Anya és az Apa? Hogyan kezdődött ez
az egész? Ezt is tudni szeretném, természetesen.” „Véletlenül” – mondta.
„Véletlenül?” – hajoltam előre. Azt hittem, rosszul hallok.
– Véletlenül kezdődött” – mondta hűvös elutasítással, értésemre adva, hogy a kérdés
ostobaság. – „Négyezer éve, véletlenül. Azóta rakódott rá a vallás és a varázslat.
„Az igazat mondod?”
Miért ne tenném? Miért kímélnélek meg az igazságtól? Minek bajlódnék azzal, hogy hazudjak
neked? Azt se tudom, ki vagy. Nem is érdekel.” Akkor meg fogod magyarázni, mit értesz azon,
hogy véletlenül történt?” Nem tudom. Lehet. Lehet, hogy nem. Évek alatt nem beszéltem annvit,
mint ebben a pár percben. Az is lehet, hogy a véletlen történetben sincsen több igazság mint a
mítoszokban, melyekben mások gyönyörködnek. Mások mindig a mítoszokat választják. Te is ezt
akarod, ugye?” – emelte föl a hangját, és ő is felemelkedett kissé a székből, mintha dühös hangja
ösztökélné.
„Teremtésünk történetét, olyat, mint a zsidók Genezise, Homérosz meséje, a ti római
költőitek, Ovidius és Vergilius hablatyolása – egy jó nagy, csillogó posványa a jelképeknek,
amelyből állítólag kipattant az élet!” Már állt és ordított, fekete homlokán kidagadtak az erek,
keze ökölbe szorult az asztalon. „Ebben a szobában is ilyenekkel vannak tele az írások, ezeknek
roncsait hömpölygetik a zsoltárok és ráolvasások. Akarod hallani? Van olyan igaz, mint akármi
más.”
„Mondj, amit akarsz” – feleltem. Próbáltam megőrizni a nyugalmamat. Hangja a fülemet
hasogatta. Valamik motoszkáltak a közelben, olyasfélék, mint az a kiszáradt rongy, ki idevezetett.
„Kezdetnek” – folytattam kesernyésen – „mindjárt bevallhatod, mi hozott alexandriai
házamba. Te vezettél engem ide. Miért tetted? Hogy kigúnyolj? Hogy megátkozz, amiért tudni
szeretném, mivel kezdődött?”
„Csillapodj!”