Anne Rice Lestat a vámpír - Első

hallottam ott, hol néma volt minden. A történelem nagy folyóját éreztem, ott is, hol senki más
nem volt a tudatában.
A sötét alak megállt mellettem, mikor elbámészkodtam a falakon. Légies mozdulattal intett,
hogy menjek utána. Téglalap alakú cellába léptünk, melyet elborítottak a művészi hieroglifák.
Mintha egy kézirat belsejébe kerültünk volna. Két ősi egyiptomi szarkofág állt a fal mellett.
A ládák pontosan követték a múmiák alakját, festett fedelük a holtakat ábrázolta. Az
aranyarcba lazúrkőből faragták a szemet.
Magasra emeltem a gyertyát. Vezetőm roppant erőfeszítéssel felnyitotta a koporsókat, hogy
belenézhessek.
Először mintha testet láttam volna, de közelebbről kitűnt, hogy emberi hamutömeg. Semmi
sem maradt meg, leszámítva itt egy fehér szemfogat, ott egy csontszilánkot.
Nincs annyi vér, hogy visszahozza őket” – szólt vezetőm. – „Nekik nincs feltámadás. A
véredények semmisültek meg. Akik föl tudtak kelni, azok fölkeltek. Évszázadok telnek még el,
mire meggyógyulunk, mire elhagynak kínjaink.”
Mielőtt visszacsukta volna a múmiakoporsókat, láttam, hogy a fedél belül is elszenesedett a
tűztől, mely porrá égette ezt a kettőt. Nem bántam, hogy nem kell tovább néznem.
Vezetőm elfordult, és az ajtó felé tartott, én követtem a gyertyával. Ekkor megállt, és
hátranézett a festett koporsókra.
„Ha majd szétszórják a hamut” – szólt –, „akkor a lelkük is megszabadul.”
„Úgy hát miért nem szórod szét?” – kérdeztem, és igyekeztem, hogy ne csengjen túl
kétségbeesetten, túl zaklatottan a hangom.
„Azt kellene?” – kérdezte, és szeme körül kitágult a ráncos bőr. – „Szerinted azt kellene
tennem?”
„Tőlem kérdezed?”
Megint azt a száraz, elgyötört nevetést hallatta, és vezetett tovább a járatban, egy kivilágított
szobába.
Könyvtár volt. Pergameneket és papirusztekercseket láttam a rombusz alakú polcokon, néhány
elszórtan égő gyertya fényében.
Ez persze tetszett, mert a könyvtár olyan dolog volt, amit még értettem. Az egyetlen emberi
hely, ahol még éreztem a hajdani épelméjűség némi maradványát.
Megdöbbenésemre egy másik – egy másik magunkfajta – ült, földre szögezett szemmel az
íróasztal mellett.
Ennek kihullott minden szál haja, ám az olajozottan csillogó, szurokfekete bőr formás és ép
testen feszült. Gyönyörű arca volt, fehér patyolat szoknyáján heverő keze finoman formált,
meztelen mellén szabályosan kirajzolódott minden izom.
Megfordult, rám nézett, és a csendnél is hangtalanabbul, nyomban átcikázott közöttünk
valami.
„Ő a Vén” – mondta a gyengébb, ki idevezetett. – „Lásd magad, hogyan állta a tüzet. Ám ő
nem fog szólani. Nem szólt, mióta az történt, pedig bizonyosan tudja, hol van az Anya és az Apa,
és miért volt szabad ennek megtörténnie.”
A Vén csak bámult. Valami különös kifejezés ült az arcán: egy kis gúny, némi
csúfondárosság, valami megvetés.
„Már a csapás előtt se beszélt túl sokat” – mondta a másik. – „A tűz nem változtatta meg, nem
tette közlékenyebbé. Csak ül csendesen, egyre jobban hasonlít az Anyára és az Apára. Néha
olvas. Néha kimegy a fenti világba. Issza a vért, hallgatja a dalosokat. Néha táncol. Beszédbe
elegyedik a halandókkal Alexandria utcáin, ám hozzánk nem szól. Nekünk nincs m' mondania.
De ő tudja… tudja, miért történt ez velünk.” „Hagyj itt vele” – mondtam.