Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Mentem tovább, míg meg nem érkeztem egy szögletes pillérek tartotta, toronymagas
mennyezetű, tágas helyiségbe. Itt is ugyanazok a festmények díszítettek minden hüvelyknyi
követ.
Láttam valamit a szemem sarkából. Fekete alak volt az egyik pillér mellett, fél kézzel a kőnek
támaszkodott. Először szobornak tűnt, de tudtam, hogy nem lehet az. Egyetlen dioritból faragott
egyiptomi isten sem áll ebben a tartásban, még kevésbé visel vászon ágyékkötőt.
Összeszedtem magamat, hogy el tudjam viselni a látványt, és lassan megfordultam. Ugyanaz
az égett hús, ugyanaz a hajzuhatag, ezúttal fekete, és ugyanaz a sárga szempár. Összeaszott
szájából kilátszott a foga és az ínye, torkán fájó hörgéssel szakadt fel a lélegzet.
„Hogyan és honnan kerülsz ide?” – kérdezte görögül. Úgy láttam magamat, mint ő: sugárzó,
erős alaknak, kinek még kék szeme is rejtelem, római ruhában, vállon aranycsattal összefogott
vászontunikában, vörös köpenyben. Hosszú szőke hajammal olyan lehettem, mint az északi erdők
vándora, akin külső máz csak a „civilizáció”. Most már talán ez így is volt.
De itt most ő érdekelt. Alaposabban megnéztem, láttam bordáira égett, kiugró
medencecsontjaira, kulcscsontjaira tapadt ráncos bőrét. Nem volt kiéhezve, nemrég ihatott
embervért, de még mindig forrón árasztotta magából a kínszenvedést, mintha a pokol tüze égne a
belsejében. „Hogyan úsztad meg az égést?” – kérdezte. – „Mi mentett meg? Válaszolj!” „Semmi
sem mentett meg” – feleltem, ugyancsak görögül. Közelebb mentem hozzá, a gyertyát eltartva,
mikor riadtan hőkölt. Vékony, de széles vállú lehetett életében, mint a hajdani fáraók. Hosszú,
fekete haja is régiesen volt egyenesre vágva a homlokában.
„Még nem léteztem, mikor történt. Később csinált a galliai szent liget istene.”
„Úgy hát ő sértetlen, ki téged alkotott!”
„Nem, megégett, akárcsak te, de elég ereje maradt, hogy megtehesse, és elvette a vért, újra
meg újra. Azt mondta: »Menj Egyiptomba, és járj utána, miért történt.« Azt mondta, lángra
lobbantak az erdőistenek, fc álmában, ki ébren. Azt mondta, ez így esett egész északon.”
„Igen.” Bólintott, egész teste rázkódott a zörgő száraz nevetésben „Szóval csak a régieknek
volt erejük túlélni és kínlódni tovább egy örökkévalóságon át. Így hát szenvedünk. Te azonban
megszülettél és eljöt tél. Alkotsz majd másokat is. De igazságos-é, hogy így tégy? Engedte volnae
az Apa és az Anya, hogy ez történjék velünk, ha nem jött volna el az idő?”
„Ki az Apa és az Anya?” – kérdeztem. Tudtam, hogy nem a földet értette, mikor az Anyáról
szólt.
„A mi eleink” – mondta –, „kiktől valamennyien származunk.” Megpróbáltam behatolni a
gondolataiba, kitapogatni az igazságot, ám ő tudta, mit művelek, és elméje úgy záródott be
előttem, mint alkonyatkor a virágkehely.
„Jer velem!”– szólt, és kicsoszogott a tágas helyiségből, végig egy hosszú folyosón, mely
ugyanúgy volt kifestve, mint a terem.
Éreztem, hogy ez még ősibb hely. Korábbi talán még a templomnál is, ahonnan kijöttünk.
Sejtelmem sincs, honnan tudtam. Nem volt olyan borzongató, mint a sziget lépcsője.
Egyiptomban nem ilyet érzel, hanem valami mást. Azt érzed, hogy él valami még a levegőben is.
Persze tapinthatóbb jelét is láttam a kornak. A falfestmények ódonabbak voltak, a színek
sápadtabbak, itt-ott felhólyagzott és lepattogzott a festett habarcs. Megváltozott a stílus.
Hosszabb, sűrűbb lett az apró alakok fekete haja, és valahogy kedvesebbnek hatott az egész: több
volt a fény, cirkalmasabb a minta.
Valahol a távolban víz csepegett a kőre. Hangja dallamosán visszhangzón a járatban. Az életet
lopták e falakra a gyöngéd és kifinomult alakok, mintha még mindig itt izzana apró fókusza
annak a varázslatnak, mellyel újra és újra megpróbálkoztak a régi hívő festők. Az élet susogását