Anne Rice Lestat a vámpír - Első

hátralevő napjaimat kénytelen vagyok az egyiptomi száraz és forró klímában leélni. Krónikám
maradékát elküldtem Rómába azoknak, kik majd elolvassák és kiadják, aztán arannyal tömött
zsebekkel és régi úti okmányaimmal elindultam Alexandriába, két nehézfejű rabszolgám
társaságában, kiket nem érdekelt, hogy éjszaka utazom.
Egy hónap se telt még el a galliai nagy Samhain-ünnep óta, mikor én már a girbegurba
alexandriai fekete utcákon kószáltam éjszakánként és csendes hangommal hívtam a régi
isteneket.
Őrült voltam, ám tisztán láttam, hogy ez az őrültség el fog múlni. Meg kellett találnom a régi
isteneket. Te tudod, miért. Nemcsak azért, nehogy megismétlődjék a csapás: nehogy a napisten
megtaláljon nappali szendergésemben, vagy az éjszaka közepén jöjjön el hozzám pusztító
tüzével. Azért kellett megtalálnom a régi isteneket, mert nem bírtam egyedül lenni a halandók
között. Most zúdult rám teljes súlyával ennek iszonyata, és noha én csak a gyilkost, a gonosztevőt
öltem, lelkiismeretem túl kényes volt az önámításhoz. Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy én,
Marius, ki annyi szerelmet ismertem és élveztem életemben, ily könyörtelenül osztogassam a
halált.
9
Alexandria nem volt régi város, alig háromszáz éve alapították. Viszont hatalmas kikötője
volt, és a legnagyobb könyvtárral dicsekedhetett a római világban. Az egész birodalomból jöttek
ide tanulni a tudósok – köztük én is, valamikor, egy másik életben –, és most újra itt találtam
magamat.
Ha az isten nem erre utasít, akkor beljebb mentem volna Egyiptomba, a „legmélyére”, ahogy
Mael mondta, gyanítván, hogy a titkok megoldásai az ősibb szentélyekben várakoznak rám.
Csakhogy egy különös sejtelem idehozott Alexandriába. Tudtam, hogy az istenek itt vannak.
Tudtam, hogy ők vezetik lépteimet a bodélynegyedekbe és a latrok barlangjaiba, hová elkárhozni
jártak az emberek.
Éjente feküdtem kis házam ágyán, és hívtam az isteneket. Őrületemmel tusakodtam. Erőm,
hatalmam, sorvasztó indulataim ugyanúgy kiforgattak önmagámból, ahogy téged. Egyik éjszaka,
épp hajnal előtt, amikor egyetlen mécs lángja tűzött keresztül ágyam fátyolfüggönyén,
tekintetemet a kertre nyíló távoli ajtó felé fordítva megpillantottam egy mozdulatlan fekete
alakot.
Egy percig azt hittem, álmodom, mert nem volt szaga, nem látszott lélegezni, nem adott
hangot. Mire rájöttem, hogy az egyik isten az, már el is tűnt. Felültem, bámultam utána, úgy
próbáltam visszaidézni, mit láttam: egy tar fejű, szúrós, vörös szemű, sajátosan suta, fekete, pucér
alakot, aki úgy belefeledkezett az ácsorgásba, hogy minden erejét összeszedve bírt csak elillanni,
mielőtt fölfedezték volna.
Következő éjjel a sikátorban egy hang szólított. Nem volt olyan tagolt, mint az, mely a fából
jött. Annyit árult csak el, hogy az ajtó közel. És elérkezett a dermedt és néma pillanat, mikor ott
álltam az ajtó előtt.
Egy isten nyitotta ki. Egy isten mondta, hogy jer be. Rémülten mentem le a szűk lépcsőn,
rémülten ereszkedtem alá a meredi ken lejtő aknában. Meggyújtottam a magammal hozott
gyertyát, és látta, hogy föld alatti templomban állok, mely ősibb mint Alexandria. Talán még a
hajdani fáraók építtették ezt a szentélyt, melynek falait elborították a régi Egyiptom életét
ábrázoló, apró, színes képek. Láttam az írást, a csodálatos képírást: parányi múmiáit, madarait,
ölelkező karjait, tekergőző kígyóit.