Anne Rice Lestat a vámpír - Első

4
Egy hétig tartott rávennem magamat, hogy találkozzam Nicolas de Lenfent-nal. Felöltöttem a
prémszegélyes, vörös bársonyköpenyt, a prémszegélyes őzbőr csizmát, úgy mentem a falusi
kanyargós főutcán a fogadó felé.
Nicolas apjának üzlete éppen szemben volt a fogadóval, de magát Nicolas-t nem láttam és
nem is hallottam.
Egyetlen pohár borra volt csak pénzem. Azt se tudtam, hogyan kell kérni. Ekkor odajött a
fogadós, mélyen meghajolt, és elém tett egy flaskával a legjobb borából.
Ezek az emberek persze mindig úgy bántak velem, ahogy az uraság fiának dukál, de azt is
láthattam, mennyire megváltoztak a dolgok a farkasok óta. Elég sajátos módon ettől még
magányosabbnak éreztem magam.
Alig töltöttem ki az első pohárral, amikor Nicolas tűnt fel a nyitott ajtóban, mint egy színes
fényrobbanás.
Hála az égnek, most nem volt annyira pompásan öltözve, de egész lényéből áradt a pénz
szaga. Selyem, bársony, vadonatúj bőr.
Ki volt pirulva, mintha futott volna, a haja szélfútta és kócos, a tekintete izgatott. Meghajolt
előttem, várt, amíg meghívom az asztalomhoz, aztán megkérdezte:
– Milyen érzés volt megölni a farkasokat, uram? – Keresztbe font karokkal könyökölt az
asztalon, és várakozón meredt rám.
– Miért nem ön mondja el, milyen érzés Párizsban, uram? – kérdeztem, de nyomban észbe is
kaptam, hogy ez gúnyosan és gorombán hangzott. – Ne haragudjék, én tényleg szeretném tudni.
Egyetemre járt? Csakugyan Mozarttól tanult? Mit csinálnak a párizsiak? Miről szoktak beszélni?
Miket gondolnak?
Szelíden nevetett a kérdések áradatán. Én is elnevettem magamat. Intettem még egy pohárért,
és odatoltam elé a palackot. – Mondja, járt a párizsi színházakban? Látta a Comedie Française-t?
– Többször – felelte kissé kényszeredetten. – Hanem bármikor befuthat a delizsánsz, és itt túl
nagy lesz a lárma. Tiszteljen meg azzal, hogy utasít el, ha meghívom vacsorára az egyik emeleti
szobába. Igen nagy örömömre szolgálna…
És még mielőtt úriemberhez illően tiltakozhattam volna, ő már meg is rendelt mindent.
Felvezettek bennünket egy kezdetleges, de kényelmes kis szobába.
Sose jártam még ilyen deszkafalú, apró szobában, és rögtön megszerettem. Már meg volt
terítve az asztal, amelyen később fogják felszolgálni a vacsorát, a tűz valóban melegített, nem
úgy, mint nálunk a kastélyban a bömbölő lángok, és a vastag ablaküveg olyan tiszta volt, hogy
látni lehetett a havas hegyek fölött a téli kék eget.
– Most elmondok mindent, amit tudni szeretne Párizsról – szólt szívélyesen Nicolas, kivárva,
hogy én üljek le elsőnek. – Igen, jártam egyetemre. – Elfintorította az orrát, mintha ez olyan
megvetendő dolog lenne. – És tanultam Mozartnál, aki közölte volna velem, hogy reménytelen
vagyok, ha nem lett volna annyira szüksége tanítványokra. Mit parancsol, mivel kezdjem? A
város bűzével vagy pokoli zajával? A mindent ellepő éhesek hemzsegő tömegével? A
sikátorokban lapító tolvajokkal, akik bármely pillanatban készek elvágni a torkát?
Legyintettem. Nicolas mosolya egészen más volt, mint a hangja, a modora pedig nyílt és
vonzó.
– Egy igazi nagy párizsi színházzal… – mondtam. – Azt írja le, hogy az milyen.
Négy teljes órát töltöttünk abban a szobában, és közben mást se tettunk, csak ittunk és
beszélgettünk.
Nicolas borba mártott ujjal felvázolta az asztallapra a színházak alaprajzát, leírta az
előadásokat, amelyeket látott, a híres színészeket, a körúti kis házakat, aztán leírta egész Párizst.