Anne Rice Lestat a vámpír - Első

„Mael!” – kiáltottam. – „Tedd, amit parancsolok! Szólj a papoknak, hogy menjenek a
ligetből!”
Ekkor a gyülekezet egyik fele minden átmenet nélkül rohanni kezdett a fa irányába. A többiek
lefogták a karomat.
Ráordítottam Maelre, aki az ostromot vezette, hogy hagyják abba. Megpróbáltam kitépni
magamat, de legalább tucatnyi pap kapaszkodott kezembe-lábamba.
Ha csak sejtelmem lett volna igazi erőmről, játszva lerázom őket, de meg mindig szédültem az
ünneptől, és túlságosan rettegtem attól, amiről tudtam, hogy be fog következni. És miközben ott
kapálóztam, igyekezvén kiszabadítani karomat, sőt még rugdostam is fogvatartóimat, egyszer
csak előhozták a fából, és a tűzre vetették az öreg istent, a fekete és csupasz valamit.
Csak egy pillanatra láttam. Belenyugodott sorsába, még a kezét sem emelte föl. Csukva volt a
szeme, nem nézett se rám, se másra. Nekem pedig eszembe jutottak szavai, eszembe jutott
szenvedése, és elkezdtem sírni.
Vergődtem, miközben elégették. Ám ekkor meghallottam a hangját a lángokból: „Tedd, amit
parancsoltam, Marius! Te vagy a mi reménységünk!” Azaz tűnjek el innen azonnal.
Alázatosan megroskadtam a druidák markában. Sírtam, sírtam, pontosan úgy viselkedtem,
ahogy a varázslat szomorú áldozatához illik, a szegény istenhez, kinek el kell siratnia máglyára
lépett atyját. Mikor éreztem hogy szorításuk lazul, és láttam, hogy egy emberként a tüzet
bámulják, teljes erőmből megpördültem, kitéptem magam a markukból, és inam szakadtából
rohantam az erdőbe.
Ebben a vágtában ébredtem rá először a hatalmamra. Pillanat alatt tettem meg százöles
távokat, lábam alig érintette a földet.
De rögtön felharsant a kiáltás: „AZ ISTEN MEGSZÖKÖTT!” és a tisztáson nyüzsgő halandó
ezrek nyomban rikoltozva rontottak be a fák közé. Hogy a csodába eshetett meg az énvelem,
jutott eszembe hirtelen, hogy isten vagyok, embervérrel teli, és ezernyi barbár kelta elől
menekülök ezen az átkozott erdőn át!
Annyi időre se álltam meg, hogy ledobjam a fehér köntöst. Futás közben téptem le magamról,
aztán felrugaszkodtam az ágakra, és még sebesebben szökelltem előre a tölgyek koronáján.
Percek alatt olyan messzire távolodtam üldözőimtől, hogy már nem is hallottam őket, de csak
futottam és futottam, ugrottam ágról ágra, míg nem kellett mástól félnem, mint a fölkelő naptól.
Ekkor tanultam meg, amire Gabrielle oly hamar rájött bolyongásaitok kezdetén: hogy játszva
beáshatom magam a földbe a fény elől.
Perzselő szomjúságra ébredtem. Nem értettem, miként bírhatta az öreg isten a rituális
koplalást. Én nem tudtam másra gondolni, mint embervérre.
De a druidáknak az egész nappal ott volt az üldözésemre. Nagy elővigyázattal kellett
eljárnom.
Éhesen rohantam egész éjjel az erdőn át, csupán hajnalban ittam, mikor beleszaladtam egy
zsiványbandába, így jutván egy gonosztevő véréhez És egy jó öltözethez.
E hajnal előtti órákban leltárt készítettem magamnak. Sokat tanultam hatalmamról, és még
többet is fogok. És alászállok Egyiptomba, nem az istenek vagy bárányaik miatt, hanem hogy
kiderítsem, mi volt ez az egész, így hát láthatod, hogy mi már ezerhétszáz éve is kerestünk,
elvetettük készen kapott magyarázatokat, magáért szerettük a hatalmat és a varázslatot.
Új életem harmadik éjszakáján vetődtem haza massiliai házamba, hol ég mindig ott várt a
könyvtár, az íróasztal, a könyvek. Hűséges rabszolgáim azt se tudták, hová legyenek az örömtől.
Mi volt ez már nekem? Mit ámított, hogy ezt a históriát írtam, ebben az ágyban feküdtem?
Tudtam, hogy soha többé nem lehetek Marius, a római, de elvehetem tőle, amit lehet. Kedves
rabszolgáimat elküldtem haza. Apámnak megírtam, hogy súlyos betegségbe estem, ezért