Anne Rice Lestat a vámpír - Első

„Gyönyörűséges isten, hatalmas isten, istene erdőknek és mezőknek vedd most az áldozatot,
és miként sovány tagjaid megtelnek élettel, úgy fog megújulni a föld. Így megbocsátod, ha
aratásnál levágjuk a kalászt, így megáldod a magot, mit elvetünk.”
És láttam választott áldozataimat, három izmos fiatalembert, kiket megkötöztek, mint a
többieket, ámde ők tiszták voltak, fehér ruhát viseltek fejük és válluk föl volt virágozva. Fiatalok
voltak, szépek, ártatlanok, és megilletődve várták az isten akaratát.
A trombiták fülsiketítően harsogtak, a tömeg szüntelenül bömbölt, én pedig így szóltam:
„Kezdődjék az áldozat!” Odanyújtották az első ifjút, nekikészültem, hogy először igyák az
emberélet isteni kelyhéből; és mikor kezem megragadta forró húsát és nyitott szájam ráhajolt a
várakozó vérre, láttam, hogy meggyújtják a tüzet a toronymagas óriás kosarak alatt, és láttam,
hogy az első két fogoly fejét belenyomják az üst vizébe.
„Halál a tűz által, halál a víz által, halál az éhes isten tépő foga által!” Az ősi eksztázison
átcsaptak a himnuszok: „Fogyó és telő hold istene, erdők és mezők istene, ki éhségedben magad
vagy a halál, épülj és szépülj áldozatok vérén, hogy a Fenséges Anya magához fogadjon téged!”
Nem tudom, meddig tartott – talán örökké. A fonott óriások lángoltak, az áldozatok
sikoltoztak, hosszú menetben vonultak, kiket vízbe kellett fojtani. Ittam és ittam, és nemcsak a
három választottból, de még egy másik tucatból is, mielőtt visszahurcolták volna őket az üsthöz,
vagy belelökték volna őket az óriások üszkébe. A papok hosszú, véres kardokkal vágták le a
holtak fejét, majd gúlába rakták őket az oltár mellett, a testeket pedig elvitték.
Bármerre fordultam, mindenfelé kielégülten izzadó arcokat láttam, zsolozsmázást és kiáltozást
hallottam. Végül kifáradt a tombolás. Az óriások üszkös kupaccá omlottak, amelyekre ismét
gallyakat vetettek és szurkot öntöttek az emberek.
Eljött az ítélkezés ideje. Emberek sorakoztak hozzám, és elébem tárták bosszúért kiáltó
ügyeiket, én pedig lelkükbe néztem új szememmel. Túl sok vért ittam, de annyi erőt éreztem
magamban, hogy át tudtam volna ugrani a tisztáson, be az erdő mélyébe. Láthatatlan szárnyakat
tudtam volna bontani, nekem legalábbis úgy tűnt.
Ám hordoztam tovább „sorsomat”, mint Mael mondta volna. Ezt igazak találtam, azt hibásnak,
ezt ártatlannak, azt halálra érdemesnek.
Nem tudom, meddig tartott, mert testem nem mérte többé fáradtsággal az időt. Egyszer
azonban ennek is vége lett. Elérkezett a cselekvés pillanata.
Teljesítenem kell valahogy az öreg isten parancsát, el kell kerülnöm, hogy bezárjanak a
tölgyfa börtönébe. Kevés időm maradt rá, egyetlen óra hajnal előtt.
Egyiptomot illetően még nem döntöttem, ám azt tudtam, hogy ha a druidák visszacsuknak a
szent fába, ott fogok koplalni a következő holdtöltéi kis áldozatig. Addig minden éjszakám
szomjúság lesz és kínszenvedés, meg az, amit az öreg „az isten álmainak” hívott. Ekkor tanulom
meg a föld, a növekvő fiú és a csöndes Anya titkait.
De ezek nem az én titkaim.
Körülálltak a druidák, és újból elindultunk a szent fához. Litániába csapott át a himnusz,
mellyel intettek, hogy maradjak a tölgyfában, szenteljem meg az erdőt, legyek őrizője, és szóljak
a tölgyön át nyájasan a papokhoz, kik időnként eljönnek útmutatást kérni tőlem.
Megtorpantam, pedig még nem jártunk a fánál. Hatalmas máglya lobogott a liget közepén,
lidérces fény hullott a faragott arcokra, a kupacba rakott koponyákra. A többi pap körben állt és
várt. Rémület nyilaik végig rajtam, azzal az erővel, mellyel ily érzések bírnak számunkra.
Hadarni kezdtem, rájuk parancsoltam, hogy mindenki hagyja el a ligetet, mert én magam
akarok hajnalban elzárkózni az öreg istennel. Nem győztem meg őket. Hidegen meredtek rám,
aztán összenéztek, és szemük homályos volt, mint az üvegcserép.