Anne Rice Lestat a vámpír - Első

„Üres vagy, mint amilyen mindig is leszel az ünnep kezdetén” – mondta ő –, „hogy torkig
ihasd magad áldozati vérrel. De ne feledd, mit mondtam! Áldozás után meg kell szöknöd. Engem
próbálj majd megmenteni. Mondd nekik, hogy melletted kell maradnom. Bár az én időm minden
valószínűség szerint lejárt.”
„Hogy érted ezt?” – kérdeztem.
„Majd meglátod. Itt csak egyetlen istenre van szükség, egyetlen jó istenre. Bárcsak
elmehetnék veled Egyiptomba! Ihatnék a régiek véréből, az talán meggyógyítana. Így több száz
évig fog tartani gyógyulásom. Annyi időt pedig nem adnak nekem. Emlékezz, menj Egyiptomba!
Tedd, amit mondtam!”
Megfordított, és a lépcső irányába taszított. A sarokban még mindi? égett az odahullott fáklya.
Ahogy mentem fölfelé az ajtóhoz, éreztem a várakozó druidák vérét, és majdnem elsírtam
magamat.
„Tőlük majd kapsz annyi vért, amennyit inni bírsz” – mondta a hátam mögött az isten. – „Bízd
rájuk magad.”
8
Képzelheted, milyen voltam, amikor kiléptem a tölgyfából. A druidák várták, hogy
kopogtassak, én pedig így szóltam csendes hangomon:
„Nyissátok meg. Az isten az.”
Az emberi halálon régen átestem, farkaséhes voltam, arcom nemigen lehetett élő koponyánál
egyéb. Szemem bizonyára kidagadt üregéből, és vicsorítottam. Lógott rajtam a fehér ruha. Ez
elég egyértelmű bizonyítéka volt istenségemnek a druidák szemében, kik villámsújtottan álltak,
mikor kiléptem a fából.
Én azonban nemcsak az arcukat láttam, hanem a szívüket is. Láttam Maelben a
megkönnyebbülést, hogy az öreg isten mégis meg tudott teremteni engem. Láttam benne a
megerősített hitet.
És láttam a másik hatalmas látomást, mely fajunk kiváltsága – a szellem mélységes
szakadékát, bezárva a forró halandó hús és a vér olvasztótégelyébe.
Majd megvesztem a szomjúságtól. Összeszedtem minden új erőm, és így szóltam:
„Vigyetek az oltárhoz. Kezdődjék Samhain ünnepe.”
A druidák vérfagyasztó vijjogást hallattak, mely vonításba csapott át. Messze túl a szentelt
ligeten fülsiketítőén felbődült a sokaság, mely ezt a rikoltást várta.
Gyorsan haladtunk a tisztás felé. Egyre több fehér ruhás pap jött elő az erdőből, hogy
köszöntsön bennünket. Himnuszokkal üdvözöltek, elborítottak üde és illatos virágokkal. Szirmok
morzsolódtak szét a talpam alatt.
Azt se kell mondanom, milyennek láttam új szememmel a világot, hogyan érzékeltem minden
árnyalatot és felületet a sötétség vékony fátyla mögött, miként szaggatták fülemet a himnuszok és
a zsolozsmák.
Marius, az ember, szétporlott az új lény belsejében.
A tisztáson trombiták bőgtek. Felhágtam a kőoltár lépcsőin, és végigtekintettem az összegyűlt
ezreken, a várakozó arcok tengerén, a hátaim fűzfavessző figurákon, amelyekben még mindig
vergődtek és jajgattak halálra szánt áldozatok.
Vízzel teletöltött, ezüstből kovácsolt nagy üst állt az oltár előtt, és a papok énekére hátrakötött
kezű foglyokat vezettek libasorban az üsthöz
Zengett körülöttem a kórus. A papok virágokkal borították el hajamat vállamat, lábamat.