Anne Rice Lestat a vámpír - Első

az ellen, hogy megváljanak új és erőteljes istenüktől. Neked mindazonáltal menned kell! Nem
szabad tűrnöd, hogy bebörtönözzenek a tölgyfába az ünnep után! Járj gyorsan, és napkelte előtt
térj meg Földanyához, hogy megmenekedj a fény elől. Földanya megvéd téged. És most jöjj
hozzám, hogy átadjam neked a Vért. Imádkozz, hogy legyen még annyi hatalmam, amivel
átönthetem beléd ősi erőm. Lassan fog menni, és sokáig eltart majd. Elveszek és adok, és adok és
elveszek, ezt kell tennem. Neked pedig istenné kell lenned, és azt kell tenned, amit mondottam.”
Beleegyezésemet nem is várva, hirtelen rám vetette magát, s belém vájta fekete ujjait.
Kezemből kihullott a fáklya, hanyatt estem á lépcsőn, de a foga akkor már ott volt a torkomon.
Tudod, mi történt, tudod, milyen érzés, amikor véredet veszik, tudod, milyen az ájulás.
Egyiptom sírjait és templomait láttam azokban a pillanatokban. Két sugárzó alakot láttam, akik
egymás mellett ülnek a trónuson. Idegen hangokat hallottam, melyek idegen nyelveken szóltak
hozzám, azokon túl pedig mindegyre ugyanazt a parancsolatot: Szolgáld az Anyát, fogadd a
véráldozatot, vezesd a kultuszt, az egyetlent, a liget kultuszát.
Küzdöttem, úgy, ahogy álmában küzd az ember, de nem bírtam kiáltani, nem bírtam
menekülni. Egyszer csak észrevettem, hogy szabad vagyok' már nem szögeznek a földhöz, és
ekkor ismét láttam az istent. Fekete volt, mint azelőtt, ám ezúttal erőteljes, mintha csak
megpörkölte volna a nap heve. Arca kirajzolódott, a repedezett, fekete bőr alól kitetszettek a szép
vonások. Természetes húsredők övezték sárga szemét, mely nyomban visszaváltozott a lélek
kapujává. De még mindig beteg volt és szenvedő, ki alig bírt mozogni.
Kelj föl, Marius” – mondta. – „Szomjúhozol, és én adok neked inni.
Kelj föl, és jöjj hozzám.”
Azt az önkívületet is átélted, amit akkor éreztem, amikor átömlött belém a vére és átjárta
minden eremet, minden porcikámat. Ezzel azonban épp csak hogy mozgásba lendült a szörnyű
inga.
Órák teltek el a tölgy belsejében. Ő újra és újra kiszívta belőlem a vért, majd újra és újra
visszaadta. Amikor kiürültem, zokogva terültem el a padlón. Kezem csontvázzá aszott,
összeszáradtam, mint az isten. Ekkor ő ismét innom adott, csak azért, hogy amikor lázas
elragadtatásban fölemelkedtem, újra visszavegye tőlem.
Minden cserével tanultam valamit: azt, hogy halhatatlan vagyok, csak a nap és a tűz végezhet
velem; hogy nappal a földben kell aludnom, sohasem fogok ismerni betegséget vagy természetes
halált; hogy lelkem sohasem fog átvándorolni más testbe, az Anyát szolgálom, és a holdtól
nyerek erőt; hogy a bűnösök vérén fogok élni, sőt az Anyának áldozott ártatlanokén, és az
áldozatok között böjtölnöm kell. Testem így lesz üres és aszott, mint téli mezőn a holt kalász,
hogy majd áldozati vértől legyen szép és erőtől duzzadó, akár a tavaszi zsenge vetés.
Szenvedéseim és elragadtatásaim váltakozása lesz az évszakok körforgása. Szellemi
képességeimet, melyekkel olvasok mások szándékaiban és gondolataiban, arra kell használnom,
hogy ítéljek híveim felett, hogy igazság és törvény szerint kormányozzam őket. Sohasem ihatok
más vért, csakis az áldozatét. Sohasem szabad a magam érdekében használnom hatalmamat.
Mindezt megjegyeztem és megértettem. Igazából azonban arra tanított meg, amire
valamennyien rájövünk a vérivás pillanatában: nem vagyok többé halandó. Minden valaha volt
tudásomat levetvén, oly hatalom birtokába jutottam, ami hajdani ismereteimmel alig-alig érthető
vagy használható. Amire én, ahogy Mael mondta, elrendeltettem, az túl volt a tudáson, mit
halandó vagy halhatatlan nékem adhatott.
Végül az isten felkészített, hogy kilépjek a fából. Annyi vért ivott belőlem, hogy alig állhattam
meg a lábamon. Roncs voltam. Sírtam a szomjúságtól, mindenütt vért láttam, vért szagoltam.
Legszívesebben nekirontottam volna az istennek, elkaptam és kiürítettem volna, ha van hozzá
erőm. Mert az erő természetesen az övé volt.