Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Nyeltem egyet, igyekeztem nyugodtan lélegezni. Ember nem élhet túl ilyen égést, pedig ez a
valami élt, csupaszon, összeaszottan és feketén. A hangja mély volt és csodaszép. Fölemelkedett,
és lassan elindult felém.
Ujját rám szögezte, sárga szeme kissé elnyílt, s vérvörösen csillant a fényben.
„Mit akarsz tőlem?” – suttogtam akaratlanul. – „Miért hoztak ide?”
„A csapás miatt” – szólt őszinte felindulással, ugyanazon a hangon, nem olyan száraz
csikorgással, amit vártam. – „Át fogom adni neked a hatalamat – Istenné teszlek, Marius, és
halhatatlan leszel. Ám el kell menned, amint ennek vége. Valahogyan meg kell szöknöd hűséges
bárányaink elől, le kell szállanod Egyiptomba, és meg kell tudnod, miért… miért… történt velem
ez.”
Kusza fehér hajával lebegni látszott a sötétben. Mikor beszélt, megfeszült állkapcsán a
koponyájához tapadó, elfeketedett, hányás bőr.
Mi a fény ellenségei, a sötétség istenei vagyunk. Az Isteni Anyát szolgáljuk, holdfényben
élünk és uralkodunk. Ám ellenségünk, a nap, letért kiszabott útjáról, és megkeresett bennünket a
sötétségben. Egész északon, hol vallásunk honos, a hó és a jég tartományaitól keleten át e virágzó
vidékig minden szentelt ligetbe utat talált a nap, és elevenen égette meg, nappal a szentélyben,
éjszaka odakint a világban, az isteneket. A legifjabbak nyomban porrá lettek; volt, ki hívei szeme
láttára robbant szét üstökösként! Mások oly hévségben pusztultak el, hogy maga a szent fa lett
halotti máglyájuk. Csupán az öregek, kik régóta szolgálják az Anyát, járnak és beszélnek még,
mint én teszem, de halálos kínok közepette, elrémítve alakjukkal a jámbor híveket.”
„Kell egy új isten, Marius, erős és gyönyörű, mint én voltam, az Anya szeretője; de oly
nagyon erősnek kell lennie, hogy megszökhessen a hívek elől, kijusson a tölgyfából, alászálljon
Egyiptomba, megkeresse a régi isteneket, és utánajárjon, mi okozta ezt a csapást. Egyiptomba
kell menned, Marius, el kell menned Alexandriába és az ősibb városokba, hívnod kell az
isteneket a csendes hanggal, melyet megkapsz, mihelyt megteremtettelek; meg kell találnod, aki
még él, föl kell derítened, mi idézte elő ezt a csapást.”
Lehunyta a szemét. Mozdulatlanul állt, könnyű teste fékezhetetlenül remegett, mint egy fekete
papírfigura. Hirtelen-váratlan kegyetlen képek zúdultak rám, melyekben lánggal égtek a ligetek
istenei. Hallottam sikolyukat. Racionális római agyam elutasította a képeket. Inkább megjegyezni
és elraktározni próbálta őket, mintsem hogy behódoljon nekik; ám a valami, a képek alkotója,
türelmes volt, és a képek patakzottak tovább. Láttam egy vörhenyes-sárga országot, amely csak
Egyiptom lehetett: mindent eltakart, beborított a homok, és láttam még földbe vezető lépcsőket és
láttam szentélyeket…
„Találd meg őket!” – mondta. – „Járj utána, miért és hogyan esett ez Tégy róla, hogy soha
többé ne következzék be. Használd hatalmadat Alexandria utcáin, míg föl nem leled a régieket.
Imádkozz, hogy még mind' meglegyenek a régiek, úgy, ahogy én.”
Szólni se bírtam, annyira lesújtott, megrázott a titok. Talán volt egy pillanat – bár ebben nem
voltam biztos –, mikor belenyugodtam, feltétel nélkül belenyugodtam abba, amire
elrendeltettem.
„Tudom” – szólt ő. – „Előttem nem lehetnek titkaid. Nem akarsz a liget istene lenni, és azt
fogod nézni, hogyan szökhess meg. De lásd, ez a szerencsétlenség utolérhet téged is, hacsak rá
nem jössz, mi okozta és mi módon lehet elejét venni. így hát tudom, hogy el fogsz menni
Egyiptomba, különben téged is elégethet az éjszaka méhében vagy a sötét föld méhében ez a
természetellenes nap.”
Valamivel közelebb vonszolta magát perzselt talpain a sziklapadlón. „Jól jegyezd meg
szavaimat, el kell szöknöd még ma éjszaka! Én meg fogom mondani a jámboroknak, hogy
valamennyiünk üdve érdekében alá kell szállanod Egyiptomba, ők azonban berzenkedni fognak