Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Mael bólintott. Könnyek szöktek a szemébe, és látszott fehér nyakán, ahogy nyelt egyet.
„Igen, élek és szólok. Jól vagyon, jó és hív szolgám. Megfogom teremteni az új istent. Küldd
őt hozzám.”
Túlságosan el voltam képedve ahhoz, hogy szóljak, és egyébként se volt mondanivalóm.
Minden megváltozott. Hirtelen kérdésessé lett minden, amiben hittem. Egy csepp félelmet se
éreztem, csupán bénító ámulatot. Mael karon fogott, és a többi druida kíséretében megkerülte
velem a fát. A gyökerekről eltakarították a virághegyet: hatalmas kőrakás volt alatta.
A ligetnek ebben a felében is megvoltak a faragott képek, a koponyák és a fehér druidák –
köztük hosszú szakállú, ősz aggok is –, kiket korábban nem vettem észre. Ők léptek előre,
ragadták meg a köveket és kezdték elhordani őket.
És a többiek is segítettek. Szótlanul emelgették, dobták félre a jókora kőkoloncokat.
Némelyik olyan súlyos volt, hogy három embernek kellett emelnie.
És végül a tölgyfa tövében feltárult egy ormótlan lakatokkal lezárt, nehéz vasajtó. Mael
elővont egy vaskulcsot, hosszú szavakat mondott kelta nyelven, a többiek válaszoltak. Maelnek
reszketett a keze, de azért gyorsan felnyitogatta az összes lakatot. Négy druidának kellett
nekiveselkednie, hogy kinyíljék az ajtó. A fáklyatartó meggyújtott egy másik szövétneket és a
kezembe nyomta.
„Lépj be, Marius” – mondta Mael.
Néztük egymást a röpködő fényben: ő tehetetlenül, mozdulatlanul, túláradó szívvel, én
alázatosan és megigézve. Most sejtettem meg egy villanásnyit abból a csodából, amely formát és
lángot adott neki.
Ekkor azonban a fából, a durván faragott ajtó mögüli sötétségből újra megszólalt a csendes
hang:
„Ne félj, Marius. Várlak. Vedd a fényt, és jöjj hozzám.”
7
Előreléptem, s a druidák bezárták utánam az ajtót. Hosszú kőlépcső tetején álltam. Hányszor
láttam később az évszázadok során, mint ahogy te is láttad már kétszer, és fogod is még a
lépcsőfokokat, le, a Földanya méhébe, a vérivók örök rejtekébe.
A tölgyfába is belevájtak egy alacsony kamrát, csillogtak fáklyám fényében a durva
vésőnyomok; ám a dolog, mely engem szólított, odalent volt a lépcső alján. Ismét mondta, hogy
ne féljek.
Nemhogy nem féltem, de annyira föllelkesültem, amire legvadabb álmaimban sem
számítottam. Nem fogok olyan egyszerűen meghalni, ahogy vártam. Ez a misztérium, melynek
most hatolok be a mélyébe, elképzelhetetlenül érdekesebb mint gondoltam.
De a keskeny lépcső alján, a szűk sziklakamrában olyan ijesztően förtelmes látvány fogadott,
hogy attól féltem, mindjárt megfulladok vagy elhányom magam az undortól és a félelemtől.
Valami ült a lépcső végével szembeni kőpadon. A lobogó fáklyafényben láttam, hogy
emberarca és -alakja van, csakhogy tetőtől talpig feketére volt üszkösödve. Iszonytatóan
összeégett, bőre ráaszott a csontjaira. Leginkább egy szurokba mártott, sárga szemű csontvázra
hasonlított, csak lobogó fehér sörénye volt ép és teljes. Szóra nyitotta a száját, kivillantak fehér
fogai. Megláttam hegyes szemfogát, és a fáklyát markoltam, hogy ne kezdjek el sikoltozni, mint
egy eszelős.
„Ne jöjj hozzám túl közel” – mondta. – „Maradj ott, hol igazán láthatlak; nem úgy, mint ők,
hanem ahogy az én szemeim látnak téged.”