Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Mennydörgően harsogott az izgatott hangzavar. Még szívszakasztóbban és fülrepesztőbben
jajgattak az elítéltek.
Mozdulatlanul ültem, úgy próbáltam megtisztítani szellememet a vakrémülettől. Ha már nem
szökhetek el, higgadtan tűröm a különös ceremóniákat, és ha majd kiviláglik, mennyire
álságosak, akkor erényes méltósággal mondok róluk ítéletet, lehetőleg jó hangosan. Ez lesz utolsó
tettem isteni tettem –, ezért tekintélyt parancsolóan kell viselkednem, különben nem ér semmit.
A szekér meglódult. Volt nagy ricsaj, ordítozás; Mael fölállt és a karomnál fogva támogatott.
Amikor felhajtották a vásznat, mélyen bent álltunk a fák között, távolabb a tisztástól.
Visszanéztem a fáklyafényben csillogó, vérfagyasztó óriásokra. Élni látszottak az elgyötörtén
vonagló testek sokaságától, mintha mindjárt megindulnának és letipornának bennünket. Fények
és árnyékok futkostak az ormótlan fejekbe zsúfolt elítélteken, ocsmány arcuk nőtt a figuráknak.
Nem tudtam a szemem levenni róluk és a tömegről, Mael azonban megszorította a karomat,
mondván, hogy most a szentélybe kell mennem a kiválasztott papokkal.
A többiek közelebb jöttek, láthatólag engem próbáltak eltakarni. Tehát a sokaság nem sejti, mi
történik. Nyilván csupán annyit tudnak, hogy mindjárt kezdődik az áldozat, és a druidák majd
tolmácsolják az isteni kinyilatkoztatást.
Egyiküknél volt csak fáklya, ő vezetett bennünket mind beljebb az esti sötétségben. Mael
mellettem jött; fehér ruhás alakok haladtak előttünk, oldalunkon és mögöttünk.
Az erdő nyirkos volt és mozdulatlan. A fák olyan szédítő magasra fúródtak a tünedező
alkonypírban izzó távoli égbe, hogy szinte még akkor is nőni látszottak, mikor fölnéztem rájuk.
Most elfuthattam volna, de meddig juthatnék, még mielőtt ez az egész nép dübörögve loholna
a nyomomban?
Ekkor egy ligethez értünk. Kéregbe vésett, ijesztő pofák ugrottak elő a reszketeg' fényben,
karóra tűzött koponyák vigyorogtak az árnyékban. Más koponyák a kivájt fatönkökben
sorakoztak, fölrétegelve. Szabályos csontház volt. A nagy csendben életre keltek, szinte
megszólaltak a szörnyűségek.
Megpróbáltam elhessegetni a káprázatot, hogy a koponyák figyelnek üreges szemükkel.
Nem figyel itt senki, gondoltam. Nincs itt semmiféle folyamatos tudat.
De most megálltunk egy göcsörtös tölgyfa előtt, amely oly vastag volt hogy nem hittem a
szememnek. El se tudtam képzelni, milyen öreg lehet, ha ekkorára nőtt. De mikor föltekintettem,
láttam, hogy égnek nyúló ágai még mindig élnek, még mindig volt rajtuk zöld levél, és vastagon
benőtt őket a fagyöngy.
A druidák jobbra-balra félrehúzódtak, Mael maradt mellettem csupán Szemben álltam a
tölgyfával, jobbomon Maellel. Bokréták százaival rakták körül a fa tövét, az apró virágokat
csaknem színtelenné fakította a leszálló sötét.
Mael meghajtotta a fejét, lehunyta a szemét. Mintha a többiek is ezt cselekedtek volna, és
egész testükben reszkettek. Hűvös szellő borzolta a zöld füvet, motoszkált a lombok között;
hangosan, hosszan sóhajtott az erdő, azután elhalt sóhaja.
És ekkor teljesen tisztán hallottam a sötétben a hangtalan szavakat!
Csak a fából jöhettek. Azt kérdezték, megfelel-e minden feltételnek az, ki az Isteni Vért fogja
inni ma éjszaka.
Először azt hittem, hogy meghibbantam. Ezek nyilván megmaszlagoltak. De hát nem is ittam
reggel óta! Tiszta volt a fejem, szinte fájdalmasan tiszta. És újból hallottam a némán lüktető
kérdéseket: „ Tanult ember?”
Mintha derengő fényt árasztott volna Mael szikár alakja; bizonyosan most válaszol neki. A
többiek révült arccal meredtek a nagy tölgyre. Csupán a szövetnek lángja röpködött.
„Alá tud szállani Egyiptomba?”