Anne Rice Lestat a vámpír - Első

„Undorító!” – morogtam. Tényleg az volt? Mi Rómában megfeszítésre, máglyahalálra, a
legváltozatosabb kínszenvedésekre ítéljük a bűnözőket. Attól vagyunk civilizáltabbak, hogy nem
hívjuk rituális áldozatnak? Talán a kelták bölcsebbek nálunk, amikor nem pocsékolják a halált.
Ostobaság. Szédültem. A szekér mászott. Emberek mentek el mellettünk gyalogszerrel és
lóháton. Mindenki Samhain ünnepére igyekezett. Mindjárt meg fogok halni. Nem akarom, hogy
megégessenek. Mael sápadt volt és riadt. A börtönszekereken vonították az emberek. Úgy
éreztem, mindjárt megőrülök.
Mit fogok gondolni, amikor meggyújtják a tüzet? Milyen lesz, ha belém kap a láng?
Elviselhetetlen volt.
„Mi fog történni velem?” – kérdeztem hirtelen. Nagy kedvem lett volna megfojtani Maelt.
Fölnézett, megrezzent a szemöldöke.
„És ha már meghalt az isten…?” – suttogta.
„Akkor jössz velem Rómába, és leisszuk magunkat jó itáliai borral!” – súgtam vissza.
Késő délután volt, mire megállt a szekér. Körülöttünk ricsaj gomolygott, mint a pára.
Kinéztem. Mael nem tartott vissza. Irdatlan tisztásra érkeztünk, melyet minden oldalról titáni
tölgyek vettek körül. A szekereket, a mienket is beleértve, visszaterelték a fák közé. A tisztás
közepén sok száz ember barkácsolt valamit, amihez boglyaszám használták a gallyat,
mérföldszám kötelet, százasával a durván bárdolt hatalmas rönköket.
Két óriási, álló X betűt ácsoltak a legvastagabb és leghosszabb gerendákból, amelyeket valaha
láttam.
A fák között hemzsegtek a bámészkodók. Már nem fért a tisztáson a sokaság, de még egyre
érkeztek a szekerek, és a tömegen átnyomakodva kerestek maguknak helyet az erdő szélén.
Visszaültem, és tettettem, hogy nem tudom, mit művelnek odakint, pedig nagyon is tudtam. És
amikor lebukóban volt a nap, még hangosabb és kétségbeesettebb lett a jajveszékelés a
ketrecekben.
Csaknem szürkület volt már. Mael félrehajtotta a sátorlapot, hogy lássak. Iszonyodva
hőköltem hátra, mert két behemót kosarat pillantottam meg, fűzfavesszőből, gerendából, kötélből
összetákolva – a rájuk aggatott, ruhát-hajat utánozó indákból ítélve férfit és asszonyt akartak
formázni –, melyeket tetőtől talpig megtöltötték az összekötözötten vonagló, kegyelemért
sikoltozó elítéltek.
Elállt a szavam a két szörnyűséges óriástól. Nem bírtam összeszámolni, hány ember vergődik
bennük, hány áldozatot tömtek oszloplábaikba, törzsükbe, karjaikba, még a kezükbe, még
borostyánnal és virágokkal koszorúzott, arc nélküli, idomtalan fejük ketrecébe is. Virágfüzérek
alkották az asszony ruháját, gabonakévéket szúrtak a férfi borostyánból font széles övébe. Úgy
imbolyogtak, mintha bármelyik percben összeomolhatna az erdő fölé tornyosuló alakjuk, de én
tudtam, hogy a hatalmas gerendákból ácsolt kereszt megtartja őket. Lábuk körül boglyában állt a
forgács és a szurkos hasábfa, amellyel hamarosan lángra lobbantják őket.
„Azt akarod elhitetni velem, hogy ezek itt, akiknek meg kell halniuk, mind bűnösök
valamilyen gazságban?” – kérdeztem Maeltől. Szokott ünnepélyességével bólintott. Őt ez nem
érdekelte. „Hónapokig, sőt évekig várták, hogy feláldozzák őket” – felelte csaknem közömbösen.
– „A legkülönfélébb helyekről hozták ide őket. Sorsukon ugyanúgy nem változtathatnak, mint
ahogy mi sem. Sorsuk pedig az, hogy elpusztuljanak az Anya és a Szerető bábuiban.”
Egyre jobban kétségbeestem. Bármire hajlandó lettem volna, hogy elszökhessek. Addigra
azonban legalább húsz druida, mögöttük pedig egy légiónyi harcos állta körül a szekeret. És a
tömeg akkorára hízott a fák között, hogy nem látszott a vége.
Gyorsan sötétedett, mindenfelé fáklyákat gyújtogattak.