Anne Rice Lestat a vámpír - Első

„Ezt te nem érted, Marius! Léha bálványaitok és bujálkodásaiknak dalnokai nem győzték le a
mi istenünket! A mi istenünk oly gyönyörű volt mintha maga a hold alkotta volna holdsugárból,
hangja oly tiszta volt, akár a fény, és úgy vezérelt bennünket, hogy egybeforrjunk minden
dolgokkal mely az egyetlen út a kétségbeesésből és a magányból a szabadulás felé' Ámde
szörnyű csapás érte, és arra fent az északi országban teljesen el j pusztultak az istenek. A napisten
bosszúja volt ez rajtuk, ámde hogy miként talált utat hozzájuk a sötétség és az alvás óráiban, azt
nem tudja sem ő, se mi. Te vagy a mi menekvésünk, Marius. Te vagy a halandó, aki tud aki tanult
és tanulhat, aki alászállhat Egyiptomba.”
Ezen eltűnődtem. Eszembe jutott Ízisz és Ozirisz ősi kultusza, és azok a vélekedések, amelyek
szerint Ízisz a Földanya, Ozirisz a gabona, Tüphón pedig, Ozirisz gyilkosa, a nap égető tüze.
És most ez a jámbor istenközvetítő azt állítja, hogy a nap utat talált az éjszaka istenéhez, és
rettentő bajt okozott. Végül elhagyott a józan eszem. Túl sok időt töltöttem részeg magányban.
Elterültem a sötétben, és magamban énekelgettem himnuszokat az Anyához, bár az én
szememben nem volt istennő: sem epheszoszi Artemisz, tejtől duzzadó számos keblével, sem
iszonyú Kübelé, még alvilágba elragadott Perszephonét sirató nyájas Démétér sem, kinek
tiszteletére alapították az eleusziszi szent misztériumokat. Ő volt a jó erős föld, melynek illatát a
rácsos ablakon át éreztem, a sötétzöld erdő nyirkos édességét hozó szél. O volt a mezei virág és a
sarjadó fű, a harsogó hegyi forrás. Minden volt, ami még megmaradt nekem e durva kis
gerendaházban, hol minden mást elvettek tőlem. Én csak annyit tudtam, mit mindenki más: hogy
a tél és a tavasz körforgásában, és mindenben, ami növekszik, ott rejlik valami nyelv és mítosz
nélkül is újjászülető magasrendű igazság.
Néztem a rácson át a csillagokat, és azt éreztem, képtelenül ostoba módon kell meghalnom
olyan emberek között, akiket nem csodálok, szokásaikat pedig legszívesebben
megsemmisíteném. De a vallási külsőségek mégis megfertőztek. Drámai álmokat szőttem
önmagámról, amint ott állok a központjában valaminek, ami bír egy bizonyos túlfűtött
szépséggel.
Egy reggelen fölültem és megérintettem a hajam. Dúsan, hullámosán omlott a vállamra.
A következő napokban örökös jövés-menéstől zsibongott az erőd. Szekerek érkeztek
mindenfelől. Ezrek lépték át a kaput. Minden órában lehetett hallani az érkezők és távozók
hangját.
Végül Mael is beállított nyolc druidával, tisztaságtól illatozó, forrásvízzel mosott, napon
szárított fehér ruhában, fényesre kefélt hajjal.
Simára borotválták az arcomat, lenyírták a körmeimet. Kifésülték a hajamat, és engem is fehér
ruhába öltöztettek. Aztán minden oldalról fehér fátylakkal takarva kivezettek a házból egy fehér
ekhósszekérhez.
Futólag láttam más fehér ruhás embereket, kik a hatalmas tömeget tartották vissza.
Megértettem, hogy engem csak a néhány kiválasztott druidának szabad látnia.
Amint bent voltunk Maellel a sátor alatt, a ponyvát lebocsátották, és mi eltűntünk szem elől.
Letelepedtünk a durva padokra, és a szekér nekilódult. Órákig döcögtünk egyetlen szó nélkül.
Hébe-hóba átszúrt egy-egy napsugár a sátorszerű alkotmány fehér szövetén, ha pedig közelről
néztem, láthattam a kelmén át az erdőt: sűrűbb, rengetegebb volt, mint amire emlékeztem.
Végtelen menet jött utánunk, rácsos, nagy szekereken hoztak embereket, kik a rostélyt rázva
üvöltöttek hátborzongató kórusban, hogy engedjék el őket.
„Kik ezek? Mit ordítanak ennyire?” – kérdeztem végül, mert már nem bírtam tovább a
feszültséget.
Mael összerázkódott, mintha álmából ébredne. „Igazságosan elítélt gonosztevők, rablók,
gyilkosok, kiket elveszejtenek szent áldozatban.”