Anne Rice Lestat a vámpír - Első

tucatnyi néven tisztelték az impérium széltében-hosszában. Nem volt ez más, mint az évszakok
váltakozásának ódon és kedves mítosza, ám a szertartásokat már aligha lehetett kedveseknek
mondani.
Mert az Isteni Anya egyben a Halál, a föld, mely elnyeli az ifjú szerető maradványait; mely
mindnyájunkat elnyel. Ez ősi igazságnak megfelelően, amely oly régi, akár a mag elvetése,
ezerszámra tenyésztek a vérengző rítusok.
Rómában Kübelé nevén imádták az istennőt, és én láttam, miként herélik ki magukat ájtatos
önkívületben őrült papjai. A mítosz istenei még véresebb véget értek: Attiszt kiherélték,
Dionüszoszt cafatokra tépték, az óegyiptomi Oziriszt feldarabolták, úgy rakta össze Ízisz, a Nagy
Istenanya.
És most én leszek a Sarjadzás Istene – a boristen, a gabonaisten, a fa istene. Tudtam, hogy
bármi várjon is rám, az csak valami rémség lehet.
Mi mást tehettem, mint hogy berúgtam, és dünnyögtem a zsolozsmákat Maellel együtt, kinek
szemét időnként elfátyolozták a könnyek, mikor rám nézett:
„Vigyél már ki innen, te csirkefogó!” – mondtam egyszer, amikor végképp kijöttem a
béketűrésből. – „Mi a Styxért nem csapsz föl faistennekkek? Miért nekem jutott a
megtiszteltetés?”
„Már mondtam, hogy énvelem csak óhaját közölte az isten, de nem választott ki.”
„És te engedelmeskednél, ha téged választana?”
Torkig voltam már az ósdi rítusokkal, amelyek szerint mindenkinek, kit betegség vagy
balszerencse fenyeget, emberáldozatot kell bemutatnia istennek, ha nem akarja a rövidebbet
húzni, meg az összes többi éretlen, barbár, százszor szent hiedelemmel.
„Félnék, de elfogadnám” – suttogta. – „Tudod-e, mi az, ami oly szörnyű sorsodban? Az, hogy
lelked mindörökre be lesz zárva tested tömlöcébe. Nem léphet át más testbe vagy más életbe a
természetes halál kapuján. Nem, a te lelked mindörökkön-örökké az isten lelke lészen. Ki leszel
zárva a halál és az újjászületés körforgásából.”
Noha általában lenéztem lélekvándorlásba vetett hitét, most elnémultam bánata és
meggyőződésének borzongató ereje előtt.
Hajam megnőtt, sűrűbb lett. A forró nyár átolvadt a hűvösebb őszbe, közeledtünk Samhain
nagy ünnepéhez.
Én még mindig nem hagytam fel a kérdezősködéssel. „Hány emberből csináltál már istent?
Miért választottál éppen engem?” „Én egyetlen emberből sem!” – tiltakozott. – „Csakhogy az
isten öreg, elveszítette varázserejét. Rettenetes csapás érte. Én nem beszélhetek eme dolgokról. O
választott utódot magának.” Riadtnak látszott. Túl sokat mondott. Legmélyebben gyökerező
félelmeibe vájkálhatott bele valami.
„És honnan tudod, hogy engem fog választani? Netán van még raktáron az erődben hatvan
más jelölt?”
A fejét rázta, majd szokatlan nyerseséggel így szólt:
„És velünk mi lesz, Marius, ha te nem iszol a Vérből, és nem léssz új isteni fajta atyjává?”
„Bárcsak érdekelne, kedves barátom!”
„Ah, minő csapás…” – suttogta, aztán fojtott hangú hosszas értekezésbe fogott Róma
fölemelkedéséről, Caesar borzasztó hadjáratairól, ama nép hanyatlásáról, mely az idők kezdete
óta itt élt ez erdős hegyekben, s többre tartotta a hatalmas törzsfőnökök tiszteletre méltó
erősségeit a lenézett görög, etruszk és római városoknál.
..Civilizációk emelkednek és hanyatlanak, barátom” – szúrtam közbe. – A régi istenek átadják
helyüket az újaknak.”