Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Még a kereskedőktől se hallottam ilyet. Megint fiúk voltunk egy pillanatra, és én hangosan
fölnevettem. Nicolas apja zavarba jött. Fivéreim abbahagyták a sutyorgást, Nicolas de Lenfent
párizsias hidegvérrel mosolygott tovább.
Mikor elmentek, bevittem anyámhoz a vörös bársonyköpenyt és az őzbőr csizmát.
Anyám – szokása szerint – olvasott, és közben lankadtan babrált a hajában, melyet először
láttam szürkének az ablakon beszűrődő fakó napfényben. Elmeséltem, mit mondott Nicolas de
Lenfent.
– Miért lehetetlen? – firtattam. – Oly szenvedéllyel mondta, mintha ez jelentene valamit.
Anyám nevetett.
– De mennyire, hogy jelent – válaszolta. – Kegyvesztettséget. – Egy pillanatra fölemelte
tekintetét a könyvből, és rám nézett. – Tudja, milyen kis arisztokratának nevelték egész életében.
Nos hát, alighogy elkezdett jogot tanulni Párizsban, már az első félévben fülig belehabarodott a
hegedűbe. Hallott játszani egy olasz virtuózt, egyikét azoknak a csodálatos padovai
lángelméknek, akik az emberek szerint eladják a lelkűket az ördögnek. Erre Nicolas nyomban
otthagy csapot-papot, és elkezd leckéket venni Wolfgang Mozarttól. Eladta a könyveit. Semmit
se csinált, csak hegedült és hegedült, amíg meg nem bukott. Zenész akar lenni. El tudja ezt
képzelni?
– Az apja meg magánkívül van.
– Pontosan. Még a hegedűt is összetörte, pedig gondolhatja, mit jelent egy ilyen drága portéka
a jó posztósnak.
Elmosolyodtam.
– Úgyhogy Nicolasnak most nincs hegedűje?
– De van. Tüstént elfutott Clermont-ba, és az óráját adta el, hogy másikat vehessen magának.
Valóban lehetetlen fráter, ráadásul nem is játszik rosszul.
– Hallotta?
Anyám értett a zenéhez. Nápolyban nőtt fel. Én csak a templomi kórust ismertem, meg a
játszókat a vásárokon.
– Vasárnap hallottam, misére menet – mondta. – Az emeleti szobában játszott, a bolt fölött.
Mindenki hallhatta. Az apja azzal fenyegetőzött, hogy letöri a kezét.
Felszisszentem ennyi kegyetlenségtől, és el voltam ragadtatva! Máris szerettem Nicolas-t, aki
megteszi, amit akar.
– Persze sose lesz belőle semmi – folytatta anyám.
– Miért nem?
– Túl öreg. Húszévesen nem lehet elkezdeni hegedülni. Bár mit tudom én? A maga módján
elbűvölően játszik, és még a lelkét is eladhatja az ördögnek.
Kicsit kényelmetlenül nevettem. Olyan babonásan hangzott.
– Miért nem megy le a faluba és barátkozik össze vele?
– Mi a csudának tenném?
– Ugyan, Lestat. A fivérei tajtékoznának, a vén kufár meg magánkívül lenne a boldogságtól.
Hogy az ő fia és a márki úré!
– Ez nem elég ok.
– Járt Párizsban – mondta anyám. Merőn nézett rám egy hosszú percig aztán visszatért a
könyvhöz, lustán borzolgatva a haját.
Néztem, hogyan olvas. Gyűlöltem a könyvét. Szerettem volna megkérdezni, hogy van,
mennyire kínozza ma a köhögése, de nem tudtam rászánni magam, hogy szóba hozzam.
– Menjen, Lestat, és beszéljen vele – mondta, rám se nézve.