Anne Rice Lestat a vámpír - Első

„Nem” – mondta. – „Alakod megmarad és fölmagasztaltatik. Majd meglátod. Ne félj.
Különben sem változtathatsz a dolgokon. Samhain ünnepéig megnöveszted a hajadat,
megtanulod nyelvünket, himnuszainkat és törvényeinket. Vigyázni fogunk rád. Az én nevem
Mael, és magam foglak tanítani.”
Szökni lehetetlen volt.
Éjjel-nappal őriztek. Kést nem tarthattam magamnál, nehogy levágjam a hajam, vagy más
módon kárt tegyek magamban. Többnyire csak hevertem a sötét, üres szobában, ittam az árpasört,
és habzsoltam a zaftos sült húst, amit hoztak. írószerszámom nem volt, ami külön gyötrelmet
jelentett.
Unalmamban odafigyeltem Maelre, ha bejött oktatni. Hagytam, hadd zsolozsmázzék, hadd
mondjon régi verseket, és beszéljen a törvényekről. Időnként azzal bosszantottam, hogy egy
istennek nyilvánvalóan nem szükséges ilyen műveltnek lennie.
Ezzel egyetértett, de mit tehetett mást, mint hogy próbálta elmagyarázni, mi fog történni
velem.
„Igazán segíthetnél, hogy kijussak innen, eljöhetnél velem Rómába” – győzködtem. – „Van
egy villám a sziklatetőn, a neapolisi 7 öböl felett. Te még életedben nem láttál olyan szép helyet.
Ott lakhatnál halálodig, ha segítenél. Én csak annyit kérek, hogy ott is fújd el ezeket a kántusokat
és fohászokat és törvényeket, mert le szeretném jegyezni őket.”
„Miért próbálsz megrontani?” – kérdezte ilyenkor, ám én láttam rajta, hogy megigézte a világ,
8
amelyből jöttem. Bevallotta, hogy érkezésem előtt hetekig csatangolt a görög városban, hogy
megszerette a római bort, a kikötőben látott nagy hajókat és a különleges ételeket.
„Én nem megrontani akarlak” – mondtam –, „csak nem hiszem, amit te hiszel, te pedig
foglyul ejtettél engem.”
De azért csak hallgattam tovább imáit, unalomból, kíváncsiságból és lappangó homályos
félelemből.
Kezdtem várni, hogy jöjjön, hogy a sápadt kísértetalak fehér fényként világítsa meg a kopár
szobát, és nyugodt, kimért, dallamos hangján rám zúdítsa az ódon szamárságokat.
Arra hamarosan rájöttem, hogy verseik nem állnak össze olyan istenmesékké, amilyeneket a
görögöknél és latinoknál megszoktunk. De a szám talán strófából csak kibontakozott lassacskán
az istenek személyazonossága és jelleme. A lehető legkülönbözőbb sorsú istenségek
képviseltették magukat a mennyei karban.
Mael és tanítványai fölött azonban az az isten bírt a legnagyobb háta lommal, akivé nekem
kellett lennem. Ennek az istennek nem volt neve csak számtalan címe. Leggyakrabban Vérivónak
emlegették, de ugyancsak ő volt a Fehér, az Éjszaka Istene, a Tölgy Istene, az Anya Szeretője.
Vérrel áldoztak neki minden holdtöltekor, ám gabonaszaporító Samhain ünnepén (jelenlegi
keresztény kalendáriumunk szerint november elsején, azaz a későbbi mindenszentek vagy
halottak napján) fogadta el a törzs előtt a legnagyobb emberáldozatot, valamint jósolt és
ítélkezett.
Az isten a Nagy Istennőt szolgálta, kinek nincs látható alakja, mégis jelen van minden
dolgokban, és Anyja minden dolgoknak: a földnek, a fáknak, az égnek, az embereknek, magának
a Vérivónak is, ki jár az Anya kertjében.
Ez már fölszította kíváncsiságomat, de a félelmemet is. A Nagy Istennő kultusza nem volt
ismeretlen előttem. Földanyát és a Minden Dolgok Anyját, valamint szeretőjét és fiát, a Meghaló
Istent, ki férfivá növekszik, mint a kalász, majd levágják, mint a kalászt, mert csak az Anya örök,
7 Nápoly.
8 Marseille-t a görögök alapították a Kr. e. VI. században.