Anne Rice Lestat a vámpír - Első

„Te fogod megérteni mindeme dolgokat. Mint ahogy meg fogod ismerni az ősi Egyiptom igaz
vallását. Az istenek fognak megtanítani rá.”
„Miért tennék?” – érdeklődtem.
„Egyszerű a felelet” – mondta ő. – „Mert egy leszel közülük.”
Éppen válaszolni akartam, amikor hátulról keményen fejbe vágtak, és a fájdalom úgy spriccelt
szét a koponyámban, mint a víz. Ájultamban még láttam, hogy az asztal megemelkedik, láttam
fent a magasban a mennyezetet. Mintha valami olyat is akartam volna mondani, hogy ha
váltságdíjat akartok, vigyetek a házamba, forduljatok az intézőmhöz.
De már akkor tudtam, hogy itt nem érvényesek többé az én világom szabályai.
Fényes nappal tértem magamhoz egy jókora szekéren, amely sebesen döcögött egy földúton a
rengeteg erdőn át. Kezem-lábam összekötözték, és egy takarót dobtak rám. Jobbra-balra ki
lehetett látni a fűzfa fonadékon. Ott lovagolt mellettem az ember, akivel beszélgettem. Voltak
más lovasok is, valamennyien nadrágban, övvel összeszorított bőrmellényben, melyhez vaskardot
és vas karpereceket viseltek. Hajuk majdnem fehérnek tűnt a beszökő napfény foltjaiban. Némán,
egy csomóban ügettek a szekér mellett. Ezt az erdőt mintha a titánoknak teremtették volna. A
tölgyek irdatlanok voltak és ősöregek, összefonódott ágaik alig engedték át a fényt. Órákig
utaztunk a haragoszöld nyirkos levelek és a mélysötét árnyékok világában.
Nem emlékszem sem városokra, sem falvakra, csupán egy otromba erődre. A kapun belül
szalmatetős házak két sorban, és bőrruhás barbárok járkálnak mindenfelé. Bevittek az egyik
házba, sötét, alacsony épületbe. Alig bírtam felállni, annyira elzsibbadt a lábam. Egyszerre
dühöngtem és gyanakodtam.
Arra rájöttem, hogy egy épségben megmaradt, ősi kelta zárványban vagyok, ugyanazok között
a harcosok között, kik alig pár száz éve prédálták fel a delphoi nagy szentélyt, kevéssel rá pedig
Rómát magát; kik bőgő trombiták mellett, anyaszült meztelenül vágtattak Caesar ellen a csatába,
üvöltésükkel megrettentve még a fegyelmezett római katonákat is.
Más szavakkal: messze voltam mindentől, amire számíthattam volna. Ha pedig ez a
megistenülés azt jelenti, hogy lekaszabolnak valami tölgyfaliget vérmocskos oltárán, akkor
ajánlatos lesz összeszednem az eszemet, kijussak innen.
6
Foglyul ejtőmet már csak a híres fehér köntösben láttam viszont Szépen megfésülte kuszált
szőke haját; makulátlan volt, lenyűgöző és ünnepélyes. Mögötte más fehér ruhás, hosszúra nőtt
férfiak is bejöttek a félhomályos kis szobába, öregek-fiatalok vegyesen, és mindnek ugyanolyan
csillogó aranyszőke haja volt.
Körbeálltak, meglehetős ideig hallgattak, aztán egyszerre kezdtek el suttogni.
„Tökéletes vagy az istennek” – mondta a legöregebb, és én láttam foglyul ejtőm szemében a
csendes örömet. „Az vagy, amit az isten kért” – mondta a legöregebb. – „Velünk maradsz
Samhain nagy ünnepéig, azután elviszünk a szentelt ligetbe, ahol inni fogod az Isteni Vért, és
leszel istenek atyjává, ki visszaadja nekünk a varázslatot, mely oly érthetetlenül elvétetett
tőlünk.” „És meg fog halni a testem, amikor ez történik?” – érdeklődtem. Végighordoztam
tekintetemet keskeny, éles arcukon, amint ott álltak szikár könnyedséggel, és átható pillantással
mustráltak. Hogy retteghették ezt a fajt, amikor harcosai lecsaptak a földközi népekre! Nem
csoda, ha annyi mindent összeírtak megfélemlíthetetlenségükről. Csakhogy ezek nem harcosok
voltak, hanem papok, bírák és tanítók: ifjak oktatói, egy írásba sohasem foglalt költészet és
törvénykönyv őrizői.
„Csupán halandó részed fog meghalni” – felelte az, akivel korábban is beszéltem.
„Elég baj. Lévén, hogy körülbelül az mindenem.”