Anne Rice Lestat a vámpír - Első

„Nagyon valószínű” – dünnyögtem, nem akarván ingerelni. Tehát vallási fanatizmus a
bölcsességnek és az ifjúságnak az az elegye, amelyet megéreztem benne. Tudhattam volna.
Eszembe jutott valami, amit Július Caesar írt Galliáról: hogy a kelták Dis Pátertől, az éjszaka
istenétől származnak. Ilyesmiben hinne ez a fura madár?
„Egyiptomban még vannak régi istenek” – szólt halkan –, „és ezen a földön is vannak,
azoknak, kik tudják, miként kell imádni őket. Nem a ti templomaitokra gondolok, hol kufárok
árulják az oltárra való barmot, utánna a kaszab kiméri a maradék húst. Én a tisztességes
istentiszteletről beszélek, a tisztességes áldozatról, mely kedvet talál az isten előtt.”
Úgy érted, az emberáldozatról?” – szúrtam közbe tapintatosan. Caesar meglehetősen
szemléletesen írja le ezt a kelta szokást, melynek a gondolatától is megfagyott a vérem. Persze
láttam embereket szörnyű halált halni római arénában, a vérpadokon, de embert évszázadok óta
nem áldoztunk az isteneknek, ha ugyan áldoztunk valaha is.
Ekkor jöttem rá, ki lehet e különös ember: druida, annak az ősi kelta papi osztálynak a tagja,
amelyet ugyancsak megörökített Caesar, és amelyhez foghatóan befolyásos papság tudomásom
szerint sehol sem létezik az egész impériumban. De mi azt hittük, hogy Galliából már eltűntek.
Persze a druidákat mindig úgy írják le, hogy hosszú fehér ruhában járkálnak az erdőben, és
szertartási sarlóval vagdossák a tölgyről a fagyöngyöt. Ez az ember inkább látszott parasztnak
vagy katonának. No de minek öltene fehéret egy druida a kikötői kocsmában? Egyébként is
törvény tiltotta.
„Te valóban hiszel ebben a régi istenimádásban?” – hajoltam előre. – „Te jártál Egyiptom
legmélyén?”
Óriási fogást csináltam, ha ez itt egy igazi, élő druida! Sohasem hallott dolgokat árulhat el a
keltákról. De mi a csuda köze van ehhez Egyiptomnak?
„Nem” – felelte ő. – „Nem jártam ott, noha isteneink Egyiptomból jöttek hozzánk. Nem én
rendeltettem el arra, hogy odamenjek. Nem én rendeltettem el arra, hogy megtanuljam olvasni az
ősi nyelvet. A nyelv, melyet beszélek, elég az isteneknek. Nem zárják el fülüket előle.”
„És miféle nyelv légyen az?”
„Természetesen a galata! Tudod te kérdezés nélkül is.”
,;És honnan tudod, hogy isteneid hallanak, amikor szólsz hozzájuk?”
Szeme kerekre nyílt megint. Félreérthetetlenül diadalmas mosolyra húzta a száját.
„Isteneim válaszolnak nekem” – mondta nyugodtan.
Persze hogy druida volt. Hirtelen mintha fény derengett volna körülötte. Elképzeltem fehér
ruhában. Ha akkor megindul Massiliában a föld, kétlem, hogy észrevettem volna.
„Akkor magad hallottad őket” – összegeztem.
„Szememet vetettem isteneimre” – mondta –, „és ők szóval és csenddel szólottak hozzám.”
„Mit művelnek, ami megkülönbözteti őket a mieinktől, már úgy értem, az áldozat jellegén
túl?”
Hangja dallamosán zengett a hódolattól. „Azt mívelik, mit mindig míveltek az istenek:
elválasztják az ocsút a tiszta búzától. Áldást hoznak azokra, kik őket imádják. A jámbort
beleölelik a világegyetem körforgásának, a hold változásainak harmóniájába, mint ezt már
mondtam neked. Termővé teszik a földet, azt mívelik az istenek. Minden, ami jó, őtőlük
származik.”
Hát igen, gondoltam. Az egyszerű ősvallás, amelynek még ma is hatalma van az impérium
köznépe felett.
„Isteneim küldtek ide engem” – folytatta. – „Hogy megkeresselek téged” „Engem?” –
hüledeztem.