Anne Rice Lestat a vámpír - Első

„De te galata vagy, ugye?” – kérdezte ezúttal, a gallok régi görög nevét használva.
„Nem igazán. Római.”
„Külsőd olyan, mint a galatáké” – makacskodott. – „Szálas termetű vagy, mint mi, és úgy is
jársz, mint mi.”
Sajátos megállapítás volt. Órák óta itt ültem, nagy néha szürcsöltem bele a boromba, járni meg
egyáltalán nem jártam. Elmagyaráztam, hogy anyám volt gall, én azonban nem ismertem őt,
apám pedig római szenátor.
„És mi az, amit görögül és latinul írsz?” – firtatta. – „Mi az, mi így felkorbácsolja
szenvedélyedet?”
Nem feleltem azonnal. Kezdett érdekelni ez az ember, de negyvenéves koromra megtanultam,
hogy az első percben a legtöbb kocsmai ismerős érdekesnek ígérkezik, utána viszont
elviselhetetlenül fárasztónak bizonyul.
„Rabszolgáid azt mondják – közölte ünnepélyesen –, hogy nagy történelmet írsz.”
„Valóban?” – feleltem némileg kimérten. – „Egyáltalán hol vannak a rabszolgáim?” Megint
körülnéztem, sehol senki. Ráhagytam, hogy tényleg történelmet írok.
„És Egyiptomban is jártál” – folytatta, és keze kisimult az asztal lapján.
Nem válaszoltam. Alaposan szemügyre vettem még egyszer. Volt benne valami másvilági,
ahogy ott ült, és azzal az egyetlen kezével gesztikulált, úgyahogy azok a primitív népek képzelik
a méltóságteljes viselkedést, akik irdatlan bölcsesség letéteményeseinek hiszik magukat, holott
legfeljebb irdatlan meggyőződésük van.
„Igen” – feleltem kissé gyanakodva. – „Jártam Egyiptomban.”
Ettől láthatólag felvidult. Még kerekebbre nyitotta a szemét, aztán hu nyorgott, és mozgott az
ajka, mintha magában beszélne.
„És ismered az egyiptomi nyelvet és írást is?” – érdeklődött buzgón szemöldökét
összeráncolva. – „Ismered Egyiptom városait?”
„A beszélt nyelvet igen, azt ismerem. De ha íráson a régi képírást érted azt nem tudom
olvasni, és nem ismerek senkit, aki képes lenne rá. úcJ hallottam, még az öreg egyiptomi papok
se tudják. Félig se értik a szöv geket, amelyeket másolnak.”
Rettentő furcsán nevetett, meg nem tudtam volna mondani, hogy ez fölvillanyozta-e, vagy
tudott-e valamit, amit én nem. Mintha mély lélegzetet vett volna, mert megrebbentek az
orrcimpái, aztán megint kisimult az arca. Felséges emberpéldány volt.
„Az istenek el tudják olvasni” – suttogta. „Megtaníthatnának engem is” – tréfálkoztam.
„Hogyan?” – kapott levegő után, és előrehajolt. – „Mondd ezt még egyszer!” „Csak tréfáltam!
Annyit akartam mondani, hogy szeretném, ha el tudnám olvasni a régi egyiptomi írást. Ha el
tudnám olvasni, akkor igazságokat tudhatnék meg Egyiptom népéről a sok szamárság helyett,
amit a görög historikusok hordtak össze. Egyiptom félreismert föld.” – Elharaptam a szót. Miért
beszélek én ennek az embernek Egyiptomról?
„Egyiptomban még mindig élnek igaz istenek” – mondta ő komolyan –, „olyan istenek, kik
mindöröktől fogva ott voltak. Egyiptom legmélyén is jártál?”
Furán fogalmazta meg a kérdést. Mondtam, hogy elég hosszan fölmentem a Níluson, és sok
csodát láttam. „De ami az igaz isteneket illeti” -mondtam –, „aligha fogadhatok el igazaknak
állatfejű isteneket.” Szomorkásán csóválta a fejét.
„Az igaz isteneknek nincs szükségük képmásokra. Emberarcuk van, ők maguk jelennek meg,
ha úgy tartják jónak, és élnek, akár a kalász; mert él minden, mi a földből származik, és mindenek
a mennyeknek boltja alatt; mert él a kő és él a hold, mely változhatatlan változásokkal tagolja a
nagy csendben az időt.”