Anne Rice Lestat a vámpír - Első

A lényege az, hogy van valaki, aki mindent tud, mindent lát. Nem valami Legfelsőbb Lényt
értettem rajta, inkább azt, hogy létezik a világon egy folyamatos intelligencia, egy szakadatlan
tudat. Gyakorlatias fogalmakban elmélkedtem róla, ami egyszerre volt izgalmas és megnyugtató.
Valahol valami tudja, mit láttam útjaimon, tudja, milyen volt Massilia hatszáz éve, mikor partra
szálltak az első görög kereskedők, milyen volt Egyiptom, amikor Kheopsz felépíttette a
piramisokat. Valaki emlékszik, milyen volt az alkony, amikor a görögök bevették Tróját, valaki
vagy valami hallotta, miről beszélgettek a tanyasi parasztok Athén alatt, mielőtt a spártaiak
lerontották volna a városfalakat.
Azt nem tudtam eldönteni, ki vagy mi légyen ez, de megnyugtatott hogy nem vész el semmi,
ami szellem – márpedig az ismeret az –, mert létezik ez a folyamatos tudás…
Ittam még egy kis bort, töprengtem fölötte, írtam róla, rájöttem, hogy nem is annyira
meggyőződés ez, mint előítélet. De én csak annyit éretettem, hogy létezik egy végtelen tudat…
Ezt utánozta a krónika is, amelyet írtam. Korom szellemét próbáltam megragadni, úgy, hogy
mindazt, amit láttam, tájakról-emberekről följegyeztem, összekapcsoltam a görögöktől:
Xenophóntól, Hérodotosztól Poszeidóniosztól ránk maradt megfigyelésekkel. Gyenge dolog volt,
szűkös dolog az igazi tudathoz képest, nekem azonban jólesett írnom.
Éjfél felé kissé elfáradtam, és mikor fölemeltem a fejemet, pontot téve egy különösen hosszas
összpontosítási szakasz után, észrevettem, hogy valami megváltozott a kocsmában.
Sokkal nagyobb volt a csend, úgyszólván teljesen kiürült a lebuj. Velem szemben, háttal a
falnak, szőke hajú, magas ember ült, kit épp hogy láttam a pisla fényben, és engem figyelt némán.
Megütődtem, nem attól, ahogyan nézett – bár az is elég meghökkentő volt –, hanem attól, hogy
itt van már egy ideje a közelemben, engem mustrál, és én még csak észre se vettem.
Óriási termetű volt, mint minden gallus, még nálam is magasabb. Hosszú, keskeny arca volt,
feltűnően erőteljes álla, sasorra, bozontos, szőke szemöldöke, amely alatt gyermekien értelmes
szempár ragyogott. Vagyis hogy nagyon bölcsnek látszott, ugyanakkor nagyon fiatalnak és
ártatlannak is. Holott nem is volt fiatal. Zavarba ejtő jelenség volt.
Annál is inkább, mert vállára omló, durva szálú, sűrű, szőke haját nem nyíratta rómaiasan
rövidre, és az akkoriban általános tunika és köpeny helyett az övvel összeszorított ómódi
bőrmellényt viselte, amelyet Caesar előtt hordtak a barbárok.
Ezt a szúrós szürke szemű figurát mintha most szalajtották volna az erdőből. Sebtében
lejegyeztem, mi van rajta, abban bizakodva, hogy nem tud latinul olvasni.
Azért kissé idegesített, hogy olyan mozdulatlanul ül. Szeme természetellenesen tágra meredt,
szája meg-megrándult, mintha már a látásom is tűzbe hozná. Finom fehér keze azonban lustán
hevert az asztalon, mintha arra nem hatna a fölindulás.
Röpke pillantással meggyőződtem róla, hogy rabszolgáim nincsenek a kocsmában. Arra
gondoltam, nyilván a szomszédban kockáznak, vagy fölmentek az emeletre valami
nőszemélyekkel, de bármikor betoppan-hatanak.
Kényszeredetten rámosolyogtam furcsa néma barátomra, és folytattam
írást, ekkor azonban megszólalt.
Te tanult ember vagy, ugye?” Birodalmi latint beszélt, de vaskos, idegenes kiejtéssel, olyan
gonddal formálgatva a szavakat, hogy szinte daloltak a szájában.
Mondtam, hogy igen, volt szerencsém tisztes nevelést kaphatni, azzal újra nekiveselkedtem az
írásnak, gondolván, hogy ettől elbátortalanodik. Vitathatatlanul tetszetős látványt nyújtott, de
nekem nem volt beszélhetnékem.
„És ugyebár egyformán írsz görögül és latinul?” – sandított az előttem fekvő, teleírt lapokra.
Udvariasan elmagyaráztam, hogy a görög a pergamenen csak idézet egy másik könyvből; én
latinul dolgozom. Azzal megint nekiláttam körmölni.