Anne Rice Lestat a vámpír - Első

maradt. Akarattalanul sodródtam feléje, olyan közel, hogy kis híján hozzáértem az ajkához. Azt
akartam. Még közelebb hajoltam, és megcsókoltam a száját.
Szerettem volna, ha ajkamba szökik a vér, és átadhatom neki, mint annak idején a koporsóban
fekvő Gabrielle-nek.
Mind erősebb lett az igézet. Elsüllyedtem a mélységes szempárban.
Az istennőt csókolom szájon! Mi lelt engem? Megháborodtam?
Elhátráltam, újra neki a falnak, s reszkető kézzel markolásztam a fejemet. Most ugyan nem
rúgtam fel a liliomokat, de megint sírtam.
Marius becsukta a szentségház ajtaját, helyrekattantotta a belső reteszt.
Kimentünk a folyosóra. Helyére parancsolta a belső keresztgerendát, és a két kezével rakta föl
a külsőt.
– Jöjj, ifjú! – hívott. – Menjünk fel.
Alig tettünk néhány lépést, mikor csikorgó kattanást hallottunk. Aztán egy másikat. Marius
megfordult, s visszanézett.
– Megint megtették – mondta lehangoltan, és árnyék suhant át az arcán
– Mit? – A falnak kellett dőlnöm.
– Kinyitották a tabernákulumot. Gyere. Később majd visszajövök és bezárom, mielőtt fölkelne
a nap. Most visszamegyünk a fogadószobámba é elmondom neked a mesémet.
A kivilágított szobában beleomlottam a székbe, és tenyerembe temettem arcomat. Marius
mozdulatlanul állt és nézett. Észbe kaptam, fölemeltem a fejem.
– Megmondta neked a nevét – szólt ő.
– Akasa! – Akárha egy foszladozó álom forgatagából ragadtam volna ki a szót. – Megmondta
nekem! Kimondtam fennszóval, hogy Akasa! – Válaszért esdekelve néztem Mariusra, hogy
magyarázza már meg, miért mered rám így.
Azt hiszem, meg is bolondultam volna, ha nem kel ismét életre az arca.
– Haragszol?
– Cssss, maradj csöndben!
Mit se hallottam a csöndben, talán csak a tengert. A gyertyabél sercegését a szalonban. Vagy a
szelet. Az ő tekintetük se volt élettelenebb, mint most a Mariusé.
– Valamit megmoccantottál bennük – suttogta. Felugrottam.
– Az mit jelent?
– Nem tudom. Talán semmit. A tabernákulum nyitva van, és ők ott ülnek, ahogy szoktak. Ki
tudja?
Hirtelen megéreztem a szomjas tudásvágyban eltelt hosszú éveket. Évszázadokat is
mondhattam volna, de azt nem tudtam elképzelni. Most se tudom. Éreztem, miként törte magát
évekig, hogy küldjenek felé egy apró jelet, mégse kapott semmit. Tudtam, most azon emészti
magát, hogy miért árulta el nekem a nevét Akasa? Történtek dolgok, de az még Róma idején volt.
Sötét dolgok. Szörnyű dolgok. Szenvedés, kimondhatatlan szenvedés.
Kifehéredtek a képek. Csönd. Itt végezte, ebben a szobában, mint az oltárról elhozott szent, kit
odaállítanak a padok közé.
– Marius! – súgtam.
Fölriadt, arca lassan átmelegedett. Gyöngéden, majdnem csodálattal nézett rám.
– Igen, Lestat – szólt, és nyugtatóan megszorította a kezem.
Letelepedett, intett, hogy kövessem példáját. Ismét szemben ültünk mással, kényelmesen.
Megnyugtató volt az egyenletes világosság. Megnyugtató volt látni az ablakokon túl az éjszakai
eget.
Visszatért belé az energia, szemében ismét felcsillant a jókedv.