Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Úgy vélem, a nő szétzúzhatná az ajtót, ha akarná. Ha én zárakat nyitogathatok a
gondolatommal, mire lehet képes ő?
Elnéztem hideg, zárkózott, vékony arcukat, széles, derűs szájukat.
– És ha nincs igazad, és hallják minden szavunkat? És ha megütköznek haragszanak érte?
– Azt hiszem, hallják – mondta fojtottan, míg kezemet fogva próbált csitítgatni –, de nem
hiszem, hogy törődnének vele. Ha törődnének, akkor mozognának.
– Honnan tudod?
– Csinálnak dolgokat, amelyekhez nagy erő kell. Előfordul, hogy bereteszelem a
tabernákulumot, ők pedig rögtön kireteszelik, és újra kinyitják az ajtót. Tudom, hogy ők
csinálják, mert más nem teheti. Az ajtószárnyak kicsapódnak, és ők ott vannak. Felviszem őket,
hogy lássák a tengert. És mikor hajnal előtt értük megyek, súlyosabbak, merevebbek, szinte
lehetetlen mozgatni őket. Néha azt hiszem, szándékosan csinálják, piszkálódásból, bosszantásból.
– Nem. Próbálkoznak, de nem bírnak.
– Ne ítélj elhamarkodottan! Sajátos dolgok nyomait láttam már e kamrában. Meg ami
kezdetben történt…
Elharapta a szót. Valami megzavarta.
– Gondolatokat hallasz tőlük? – nyugtalankodtam, mert mintha fülelt volna.
Nem válaszolt, őket fürkészte. Valami változott! Minden csepp akaraterőmre szükségem volt,
hogy ne forduljak sarkon és ne rohanjak ki. Óvatosan szemügyre vettem őket, de nem láttam,
nem hallottam, nem éreztem semmit. Én mindjárt ordítani és üvöltözni fogok, ha Marius meg
nem magyarázza, mit bámul!
– Ne légy olyan zabolátlan, Lestat – mondja kis mosollyal, szemét továbbra sem véve le a
férfiról. – Mindegyre hallom őket, de ez valami érthetetlen. Ez csak a jelenlétük… ismered azt a
hangot.
– Akkor most is hallottad.
„Igen… – talán.
Marius, kérlek, menjünk innen, könyörgök! Ne haragudj, de én ezt bírom! Kérlek, Marius,
menjünk!
– Jó1 van – mondta szelíden, és megszorította a vállamat. – Előbb azonban tégy meg valamit.
– Amit csak akarsz.
– Beszélj hozzájuk. Nem kell hangosan, csak beszélj. Mondd el nekik, milyen gyönyörűek.
– Úgyis tudják – mondtam. – Tudják, hogy kimondhatatlanul gyönyörűeknek tartom őket. –
Bizonyos voltam benne, hogy tényleg tudják. Marius azonban arra gondolt, hogy ünnepélyesen
közöljem, így megtisztítottam elmémet minden félelemtől, vad képzelgéstől, és elmondtam
nekik.
– Beszélj hozzájuk! – sürgetett Marius.
Megtettem. Szemébe néztem a férfinak és a nőnek, és valami hihetetlen érzés borzongott
végig rajtam. Gyönyörűek vagytok! Nincs senki hozzátok fogható, hajtogattam szavak nélkül.
Úgy imádkoztam, mint apró gyermekkoromban, amikor a hegyi réten fekve könyörögtem
Istennek, hogy kérlek, vigyél el engem apám házából!
Így szóltam most a nőhöz, elmondtam, mennyire hálás vagyok, hogy idejuthattam, közel
hozzá és ősi titkaihoz. A különös érzés bevonta bőrömet, hajam tövéig átitatott. Arcomban
fölengedett, testemből kioldódott a feszültség. Pehelykönnyű lettem, tömjénbe-virágba tűnt a
lelkem, amikor belenéztem sötétbarna szemének közepén a fekete kútba.
– Akasa! – szóltam fennhangon, és hallottam is rögtön, ahogy kimondtam. Édes név volt.
Borzongtam. Lángolt körülötte a szentségház; ott, ahol a férfi ült, csak egy elmosódott folt