Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– És te… – Azt akartam kérdezni: és te hozod nekik az áldozatokat?
– Már nem isznak.
Ez is hátborzongató volt. Ennyi örömük sincs! Pedig ha elképzelem, milyen lenne addig fűteni
őket, hogy elragadják az áldozatot, majd visszasüppedjenek a mozdulatlanságba. Ó! Meg kellett
volna könnyebbülnöm, de nem így történt.
– Réges-régen még ittak, de csak egyszer minden évben. Itt hagytam nekik a szentélyben az
áldozatokat – gonosztevőket, kik gyöngék voltak, fél lábbal a sírban. Aztán visszatértem, és
láttam, hogy elfogadták az áldozatot. Olyanok voltak, mint azelőtt, csak a húsuk színe változott
egy kicsit. Egyetlen csöpp vér sem folyt ki.
– Mindig holdtöltekor történt, általában tavasszal. Akadtak áldozatok, akikhez hozzá sem
nyúltak. Aztán az évenkénti lakoma is elmaradt. Hébe-hóba hoztam még nekik áldozatokat. Tíz
év után elfogadtak egyet. Megint holdtöltekor. Tavasszal. Aztán újra szünet legalább félszáz évig.
Már nem számoltam. Azt gondoltam, talán látniuk kell a holdat, ismerniük kell az évszakok
váltakozását, ám kiderült, hogy ez sem számít. – Nem ittak, mióta Itáliába vittem őket. Az
háromszáz éve történt. Még Egyiptom forróságában sem isznak.
– De ugye nem láttad, mikor megtörtént?
– Nem.
– Sose láttad mozogni őket? – Nem… a kezdetek óta nem.
Újból elfogott a reszketés. Ahogy néztem őket, úgy rémlett, lélegeznek, megmozdul ajkuk.
Tudtam, hogy magamat ámítom, de akkor is megőrjített. Ki kell jutnom innen, különben megint
sírni fogok.
– Néha ezt-azt másképp találok, mikor lejövök hozzájuk – mondta Marius.
– Hogyan, mit?
– Apróságokat. – Tűnődve nézte őket. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a nő nyakékét. –
Ezt szereti. Nyilván ez a jó. A másikat törötten találtam a padlón.
– Akkor tudnak mozogni.
– Először azt hittem, leesett a nyaklánca. Háromszor is megjavítottam, mire beláttam, hogy
ostobaság. Letépte a nyakáról, vagy akaratával kényszerítette, hogy leessék.
Riadtan felszisszentem, aztán megkövültem, hogy ilyenekre vetemedek őelőtte. Ki akartam
innen kerülni, de tüstént. A nő arca tükörként verte vissza képzelődéseimet. Szája moccanatlanul
is mosolygott.
– Megtörtént más ékességekkel is, gondolom azért, mert nekik nem tetsző istenek nevét
viselték. Egyszer egy templomi váza tört el, mintha a tekintetükkel zúzták volna cserepekre. És
voltak más meghökkentő változások is.
– Mondd el.
– Bejövök a szentélybe, és az egyik áll.
Rettenetes volt. Szerettem volna megráncigálni a kezét, és kivonszolni innen.
– Egyszer a férfi több lépésre eltávolodott a széktől. Máskor a nőt találtam az ajtónál.
– Ki akart menni? – suttogtam.
– Lehet – merengett Marius. – Bár könnyedén kimehetnének, ha akarnának. Magad is
megítélheted, majd ha meghallod a történetet. Valahányszor így történt, visszavittem őket a
helyükre, és megint ugyanúgy elrendeztem a tagjaikat. Iszonyú erő kell hozzá. Olyanok, mint a
hajlékony kő, ha el tudod képzelni. És ha nekem ennyi erőm van, elgondolhatod, nekik mennyi
lehet!
– Azt mondtad… ha akarnának. És ha mindenfélét akarnak tenni, de már nem bírnak? Ha csak
annyi telik tőlük, hogy eljussanak az ajtóhoz?