Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Marius, én nem akarom tovább nézni őket, de tényleg nem akarom! – mondtam a kezemet
rángatva és a fejemet rázva. O azonban olyan keményen markolt, mint egy szobor. Nem tudtam
nem gondolni arra, hogy Marius bőre ugyanolyan valószínűtlenül csillog, mint az övék, és hogy
az arca is olyan sima és békés!
Olyan lett, mint ők, és az örökkévalóság ásító szakadékában egyszer majd én is olyan leszek,
mint ők! Már ha elélek odáig.
– Kérlek, Marius… – Túl voltam a szégyenkezésen és a hiúságon. Szabadulni akartam a
szobából.
– Akkor várj meg – szólt türelmesen. – Maradj itt.
Elengedte a kezem, megfordult, ránézett a virágokra, amelyeket összetapostam, a kiöntött
vízre.
Ott, a szemem láttára lett ép minden: a virágok visszaszálltak a vázába, a padlóról eltűnt a víz.
Marius nem mozdult, nézte a két alakot. És ekkor meghallottam a gondolatait. Köszöntötte
őket, olyan bensőségesen, amihez nem kellett cím és rang. Elmagyarázta, miért volt távol pár
éjszakát. Egyiptomban járt. Ajándékokkal érkezett, melyeket mindjárt le is hoz, és nemsokára
kiviszi őket, hogy lássák a tengert.
Kezdtem csillapodni. Most azon rágódtam, amiről e megrázó pillanatban szereztem tudomást.
Marius gondoskodik róluk. Mindig is ő gondoskodott. Ő rendezte be a szobát ilyen szépen, mert
ők ezt látják, és talán fontos lehet nekik a festmények szépsége meg a virágok.
Bár ezt nem tudta bizonyosan. Én meg csak bámultam őket, azon borzadozva, hogy élnek és
be vannak zárva testük börtönébe!
– Nem bírom! – motyogtam. Tudtam, anélkül, hogy mondta volna, miért őrzi e két alakot.
Földbe nem áshatja őket, mert maguknál vannak.
El sem égetheti, mert gyámoltalanok és nem tudnak beleegyezni. Ó, Istenem, ez egyre
rosszabb!
Mégis őrizte őket, mint a régi pogányok őrizték isteneiket a templomokban, az istenek
házaiban. Virágokat hozott nekik.
Most is tömjént égetett előttük, selyemkendőből kigöngyölgetett apró pasztillát. Megmondta
nekik, hogy ez is egyiptomi, és beletette egy kis bronztányérba.
Könnyek szöktek a szemembe, és elkezdtem sírni.
Amikor fölnéztem, már háttal állt nekem. Láttam őket a válla fölött Ijesztően olyan volt, mint
ők: felöltöztetett szobor. Úgy rémlett, szántszándékkal csinálja, tudatosan rejti el az érzéseit.
– Csalódást okoztam neked, ugye? – suttogtam.
– Dehogyis – mondta szelíden. – Nem okoztál.
– Sajnálom, hogy…
– Nem tettél semmi ilyet.
Közelebb óvakodtam. Durván viselkedtem Azokkal, Akiket Őrizni Kell, durván viselkedtem
Mariusszal. O beavatott ebbe a titokba, én meg iszonyodtam és borzadoztam. Önmagámnak is
csalódást okoztam.
Még közelebb húzódtam. Ki akartam köszörülni a csorbát. Marius megint feléjük fordult és
átkarolt. A tömjén kábított. A két sötét szempárban hátborzongatóan villódzott a lámpafény.
Sehol egy kidomborodó ér a fehér bőrön, sehol egy redő, szarkaláb vagy legalább olyan
leheletnyi vonás, amely még Marius szája mellől sem hiányzott. Nem mozgatta őket a lélegzet
ritmusa.
Füleltem a csöndben, de nem hallottam sem gondolatot, sem szívverést, se a vér mozgását.
– De van vérük, ugye? – suttogtam.
– Igen, van.