Anne Rice Lestat a vámpír - Első

szavakon, de nem tudtam mit kisütni belőlük, azon kívül, hogy tökéletes igazságuk van. Én is így
éreznék, ha lassan halódnék. Akkor már jobb a hegyen a farkasokkal.
Itt azonban többről volt szó. Anyám némán boldogtalan volt mindig. Legalább annyira
gyűlölte itteni tespedő és reménytelen életünket, mint én. Nyolc gyermeket hozott a világra, ötöt
eltemetett, most halódott, és így fog meghalni.
Elhatároztam, hogy összeszedem magam, hátha ettől jobban fogja érezni magát, de hiába
próbáltam, nem ment. Elviselhetetlen gondolat volt, hogy haldoklik. Járkáltam a szobámban,
megettem az ételt, amit hoztak, de még mindig nem bírtam odamenni hozzá.
Akkor álltam csak talpra, amikor látogatókat kaptunk a hónap végén.
Anyám bejött, és szólt, hogy fogadnom kell a falusi kereskedőket, akik szeretnék
megköszönni, hogy végeztem a farkasokkal.
– Vigye el őket az ördög!
– Nem úgy, le kell jönnie – intett anyám. – Ajándékot is hoztak önnek. Tegye a kötelességét.
Utáltam az egészet.
A csarnokban ott találtam a kiöltözött gazdag boltosokat, akiket mind jól ismertem.
De volt ott egy lélegzetelállító fiatalember is, akit nem tudtam rögtön hová tenni.
Olyan korombeli lehetett, meglehetősen magas, és mikor összenéztünk, eszembe jutott,
kicsoda: Nicolas de Lenfent, a posztókereskedő legidősebb fia, akit Párizsba küldtek tanulni.
Most olyan volt, mint egy látomás.
Fényes rózsaszín-arany brokátkabátot viselt, habos olasz csipkezsabóval, hozzá aranysarkú
topánt. Csak a haja volt olyan, mint rendesen: sötét, csigás és valahogy kisfiús, noha összekötötte
a tarkóján egy vékony selyemszalaggal.
Párizsias jelenség volt, az a fajta, amely villámsebesen szokott átsuhanni a helyi
postaállomáson.
És itt álltam én, elnyűtt gyapjúruhában, lehorzsolt bőrcsizmában, hetvenhétszer foltozott,
megsárgult csipkékkel.
Bókoltunk egymásnak, mivel láthatólag Nicolas volt a falu szószólója, és ő kigöngyölt a
szerény, fekete gyapjúcsomagból egy prémszegélyes, hosszú, vörös bársonyköpenyt. Pazar holmi
volt. Felcsillanó szemmel tekintett rám, mintha egy uralkodóra nézett volna.
– Esedezünk, uram, fogadja el ezt – mondta nagyon őszintén. – A legfinomabb farkasmállal
prémeztük. Úgy gondoltuk, jól fog jönni uraságodnak a téli vadászatokra ez a szőrmével szegett
köpeny.
– És ezt is, uram – tette hozzá az apja, elővonva egy pár prémszegélyes, finom, fekete, őzbőr
csizmát. – A vadászathoz, uram.
Kicsit meg voltam illetődve. Nekem akartak kedveskedni ezek az emberek, kiknek
gazdagságáról én csak álmodhattam, és hódoltak előttem, ahogy főnemesnek dukál.
Elvettem a köpenyt és a csizmát. Áradozva mondtam köszönetet, úgy, ahogy mindenkinek
szoktam.
Ekkor hallom, hogy Augustin fivérem így szól a hátam mögött:
– Most aztán végképp lehetetlenül fog majd viselkedni!
Éreztem, hogy elvörösödöm. Felháborító, hogy képes ilyet mondani mások előtt! Nicolas de
Lenfent azonban a legszívesebb érzelmekkel nézett rám.
– Én is lehetetlen vagyok, uram – súgta oda, miközben búcsúcsókot váltottam vele. –
Méltóztatna megtisztelni azzal, hogy egyszer majd hallhassam, miként ölte meg őket? Csak a
lehetetlen képes a lehetetlenre.