Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Türelmes precizitással formálták szájukat, hogy a résnyire nyílt ajkak közül előcsillanjanak a
fogak. Arcukat-karjukat makulátlanul fényesre csiszolták. Engem látszottak nézni, mint minden
előre tekintő szobor.
Zavarban voltam. Ha nem Ozirisz és Ízisz, akkor kik? Miféle ősi igazságot jelképezhetnek, és
miért a parancs a régi mondatban: Azok, Akiket Őrizni Kell?
Kissé félrehajtottam a fejem, úgy néztem őket elmerülten.
Szemük barna gyűrűtől övezett, mély fekete kút, fehére nedvesen esi] log, mintha a legtisztább
lakkal vonták volna be, ajkuk a leggyöngédebh árnyalatú hamvas rózsaszín.
– Meg lehet…? – suttogtam, visszafordulva Mariushoz, de annyira elbátortalanodtam, hogy
nem fejeztem be.
– Megérintheted őket – mondta.
Akkor is szentségtörésnek éreztem. Még egy percig bámultam őket combjukra simuló
kezüket, körmeiket, amelyek feltűnően hasonlítottak a mieinkre: olyanok voltak, mint az
üvegberakás.
A férfi kezét akartam megérinteni, az nem tűnt annyira szentségtörőnek, igazából azonban a
nő arcát szerettem volna. Végül tétován fölemeltem a kezem, félősen végigsiklattam ujjaimat
fehér arcán, majd a szemébe néztem.
Ez nem lehet kő. Ez nem lehet… Pontosan olyan érzés… És a nő szeme… Hátratántorodtam,
jobban mondva ugrottam, felborítottam a liliomos vázát, és nekicsapódtam az ajtó mellett a
falnak. Annyira reszkettem, hogy alig álltam a lábamon.
– Élnek! – hebegtem. – Nem szobrok! Vámpírok, mint mi!
– Azok – mondta Marius. – Bár ők nem értenék ezt a szót.
Ott állt előttem, és még mindig őket nézte, ernyedten lógó karokkal.
Lassan megfordult, odajött hozzám, és megfogta jobbomat.
Arcomba szökött a vér. Mondani akartam valamit, de nem tudtam, csak meredtem rájuk, aztán
Mariusra és a fehér kézre, amelyik az én kezemet fogta.
– Semmi baj – nyugtatott Marius, majdnem szomorúan. – Nem hiszem, hogy viszolyognának
érintésedtől.
Egy percig nem is értettem, mit mond.
– Arra célzól… Nem tudod, hogy… Csak ülnek itt és… Ó, Istenem!
Megint hallottam az Armand meséjébe szőtt, sok száz éve mondott szavait: Békében vagy
csendben vannak Azok, Akiket Őrizni Kell. Olyan békében, melyet mi talán sohasem
ismerhetünk.
Rázott a hideg. Fékezhetetlenül borzongtam.
– Lélegeznek, gondolkodnak, élnek, mint mi! – habogtam. – Mióta ilyenek, mióta?
– Csillapodj! – ütögette meg a kezemet.
Ó, Istenem! – mondtam megint ostobán, és mindegyre ezt fújtam, ide nem volt jó más szó. –
De kicsodák? – kérdeztem végül, hisztérikusan felcsapó hangon. – Ozirisz és Ízisz? Ők azok?
– Nem tudom.
– El akarok menni tőlük! Ki akarok menni innen!
– Miért? – kérdezte nyugodtan.
– Mert… mert él a testük, és… nem tudnak beszélni vagy mozogni!
– Honnan veszed, hogy nem? – kérdezte, ugyanazon a mély, csitító hangon.
– Mert nem és kész! Nem…!
– Ugyan! Nézd őket még egy kicsit. Aztán fölviszlek, és elmesélek mindent, ahogy
megígértem.