Anne Rice Lestat a vámpír - Első

piramist, a Nílus kék vizét. Karcsú dereglyéken egyiptomi férfiak és nők hajóztak a vízen, alattuk
a mélyben tarka halak, fölöttük a légben bíborszárnyú madarak.
És mindenütt ragyogott az arany: az égből lenéző napon, a távolban fénylő piramisokon, a
halpikkelyeken, madártollakon, a nyúlánk, törékeny egyiptomi alakok ékességein, kik előre
nézve, fagyottan álltak hosszú, keskeny, zöld hajóikon.
Behunytam egy percre a szemem, majd lassan kinyitottam. Olyan volt e hely, mint egy nagy
ékszerdoboz.
Liliomtenger fehérlett egy alacsony kőoltáron, egy ugyanolyan egyiptomi mintákkal cizellált
hatalmas aranytabernákulum előtt. A sziklába fúrt hosszú réseken érkező légáramlatban remegtek
a gyertyalángok, fodrozódtak a vízbe állított, bódító illatot árasztó liliomok kard alakú, zöld
levelei.
Szinte hallottam a himnuszokat, a zsolozsmákat, az ősi könyörgéseket, és már nem féltem.
Ahhoz túlságosan megnyugtató, túlságosan magasztos volt a szépség.
De most rátapadt a tekintetem az oltáron álló tabernákulum aranyajtajára. A szentségház
magasabb volt, mint én. és háromszor olyan széles.
Marius is azt nézte. Éreztem a belőle sugárzó hatalmat, láthatatlan ereje fojtott hevét, és
hallottam, ahogy félrecsúszik odabent a retesz.
Közelebb húzódtam volna Mariushoz, ha merek. Belém szakadt a lélegzet, mikor felpattant,
majd kinyílt az aranyajtó, és én két fenséges egyiptomi alakot, egy férfit és egy nőt pillantottam
meg, kik egymás mellett ültek.
Finoman faragott, keskeny, fehér arcukon, szép tartású fehér tagjaikon, sötét szemükben
játszott, villogott a fény.
Szigorúak voltak, mint minden, a részletekkel aszketikusan fukarkodó egyiptomi szobor,
gyönyörű vonalúak, egyszerűségükben magasztosak; kemény hidegségüket az arcok gyermeki
őszintesége enyhítette csupán. a többi szoborral ellentétben azonban igazi ruhát viseltek és igazi
hajuk volt. Itáliai templomokban láttam már ilyen kiadjusztált szobrokat. Nem volt mindig
tetszetős a bársonyba bújtatott márvány.
Ezeket azonban rendkívüli gonddal készítették.
Homlokban egyenesre vágott, vastag, fekete fürtökből összeállított parókájukon vékony
aranypántot viseltek, meztelen karjukon kígyókat formázó karpereceket, ujjaikon gyűrűket.
Ruhájukat a legfinomabb patyolatból varrták. A derékig meztelen férfi csak egy rövid
szoknyafélét viselt, a nő hosszú, testhez tapadó, gyönyörűen redőzött köntöst. Több aranyláncot –
köztük ékköveseket is – akasztottak a nyakukba.
Majdnem egyforma termetűek voltak, és pontosan ugyanabban a tartásban ültek, tenyerüket
combjukon nyugtatva. Valamiért megütődtem ezen az egyformaságon, csakúgy, mint
szépségükön és szemük ékkővillogásán.
Sose találkoztam még ilyen életszerű szobrokkal, noha egyáltalán nem látszottak élőknek.
Talán a ruhák tették, a nyakékeiken és gyűrűiken villódzó fény, a szemükben ragyogó lángok.
Ozirisz lett volna és Ízisz? Tényleg írtak valamit apró jegyekkel nyakékeikre, diadémjukra?
Marius nem szólt, csak nézte őket, mint én, kifürkészhetetlen, talán szomorú arccal.
– Odamehetek hozzájuk? – suttogtam.
– Persze.
Úgy sündörögtem az oltár felé, mint gyermek a katedrálisban, minden lépéssel jobban
elbizonytalanodva. Pár arasznyira tőlük megálltam, és a szemükbe néztem. Ó, mily
gyönyörűséges és változó volt a szemük! Mily valószerű!
Végtelen gonddal erősítették fel fekete pillájukat, gyöngéden ívelt szemöldökük minden fekete
szálát.