Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Ne félj! – szólt komolyan, igyekezve palástolni a csúfolódást. – Ez nem rád vall ám, ugye
tudod?
Égtem a vágytól, hogy lássam őket, tudjam, kik, mégse mozdultam. Komolyan hittem, hogy
egyszer látni fogom, ám azt sose gondoltam át, hogy ez mit jelent…
– Valami… valami szörnyű látvány? – hebegtem.
Lassan, szeretettel elmosolyodott, és a vállamra tette a kezét.
– Visszatartana, ha azt felelném, hogy igen?
– Nem! – mondtam, de meg voltam ijedve.
– Csak egy idő után szörnyű. Először csodaszép. Várt, figyelt türelmesen, majd annyit szólt
szelíden:
– Gyere, menjünk.
4
Lépcső a mélybe.
Sokkal régibb volt a háznál, bár hogy mennyivel, azt nem tudhattam. A fokokat középen
horpadtra koptatták a lábak. Csigavonalban vezetett a szikla mélyébe.
Hellyel-közzel a tengert lehetett látni egy-egy durván faragott nyíláson, embernek túlságosan
szűk résen át, melynek párkányán madarak fészkeltek, vagy fű nőtt ki a repedésekből.
Majd azt a borzongást, azt a megmagyarázhatatlan hideg borzongást éreztem, mely régi
kolostorokban, romos templomokban, kísértet járta szobákban fogja el néha az embert.
Megálltam és a karjaimat dörgöltem. A hideg a lépcsőből áradt.
– Nem őmiattuk van – mondta szelíden Marius, aki néhány fokkal előttem várakozott. A
félhomály egy soha nem ismert öregséget rajzolt az arcára finom fényárnyékokkal.
– Már akkor is érezni lehetett, amikor idehoztam őket. Ez a sziget ősi helye az áhítatnak.
Megvolt talán már az ő eljövetelük előtt.
Újra intett, azzal a türelemmel, ami olyan jellemző volt rá. Együtt érző volt a tekintete.
– Ne félj – szólt megint, és elindult lefelé.
Szégyelltem volna, ha nem követem. Fogytak a lépcsőfokok.
Elhaladtunk nagyobb kapuzatok mellett, melyeken túl a tenger harsogott. Kezemre-arcomra
hűvös permet hullott, láttam a kövek nedves csillogását. De csak ereszkedtünk egyre mélyebbre,
lépteink zaját fölerősítve verte vissza a boltozatos mennyezet, a durván elnagyolt falak. Mélyebb
volt minden pincénél, olyan, mint a gödör, mit gyerekfejjel ásunk, azzal hősködve apánknakanyánknak,
hogy a föld szívébe vájunk alagutat.
Egy kanyar után fény tűzött a szemembe. Két égő lámpát pillantottam meg egy kétszárnyú ajtó
előtt.
Hasas olajoskorsóban ázott a lámpabél. Az ajtót egy irtózatos tölgygerendával torlaszolták el.
Több ember is kellett volna hozzá, talán még emelők, kötelek is.
Marius könnyedén leemelte, félretette, aztán hátralépett, és ránézett az ajtóra. Hallottam, amint
odabent elmozdul a másik gerenda. Lassan kinyíltak az ajtószárnyak, nekem pedig elállt a
lélegzetem.
Nem azért, mert Marius hozzá se nyúlt az ajtóhoz – ezt a kis trükköt már láttam tőle –, hanem
azért, mert a feltáruló terem tele volt ugyanolyan szépséges virágokkal és lobogó mécsesekkel,
mint a fenti csarnokok. Harmatosán csillogott a viaszos fehér liliom, ragyogó rózsaszínben és
vörösben virult a futórózsa. Kápolna volt ez a terem, hol puha fényű szentelt gyertyák vibráltak
és virágcsokrok ezrei árasztották az illatot.
A falakat aranyfüstös freskók borították, mint a régi olasz templomokban, ezek azonban nem
keresztény szenteket ábrázoltak, hanem egyiptomi pálmafákat, a sárga sivatagot, a három